Szóval,kösz.Volt már,hogy egyik-másik hsz-omra is meglepve tapasztaltam,hogy válaszoltak,netán dicsértek.Nem azt mondom,hogy nem esik jól a megerősítés,de ne gondolja senki,hogy olyan nagy dolog,amint élem az életem.Meg aztán,sűrű életet éltem.Lassan alig akad a pokolnak olyan bugyra,melybe ne néztem volna szét.Anyum imádott(és kompenzált)..óvott mindentől.Rengeteg szép és jó dolgot tanultam tőle gyerekként,de kamaszkoromtól kezdve valahogy nem találtuk a hangot.Jókislányként kezelt,jó kis lányként…Én meg már nem voltam gyerek(szerintem).Aztán jött a mellrák,1 héten belűl már műtötték is .Zavartabb lettem,mint a Tisza.Tele voltam félelemmel,daccal,lázadással.Belemenekűltem az első pasival a “nagy szerelembe”,ami hamar megteremte gyűmölcsét.Naiv voltam és idealista..A legrosszabb párosítás.Házasság szülői engedéllyel,fiam az esküvőnk napján mozdult meg előszőr (talán tiltakozott)Ha van borzalmas házasság,a,mienkben minden megvolt,ami nem természetes.A végén már szinte nem volt nap verekedés ,bántás nélkűl.Martuk egymást,mint a kutyák.20 évesen beadtam a válópert,mert megütötte a Fiamat…A folytatás se volt jobb.Szisztematikusan mentem fejjel a falnak.
Most,felnőtt fejjel tudom,szegény Anyumnak rengeteg fájdalmat okoztam,és fel se fogtam,makacsul hajtogattam:az én életem…ha van valami esetleg,ami javamra írható,az a gyerekeimhez fűződő viszonyom.Anyutól tanult vagy örökölt ösztönnel tigrisként védtem őket,és az ő érdekeik előbbrevalóbbak voltak bárminél.
Az,hogy sikerült magamratalálni,részben Páromnak és a gyerekeimnek de főleg Manónak köszönhető.Most rend van a lelkemben,Kiegyensúlyozott,boldog ember lettem.Megtaláltam a helyem.Nem volt sétagalopp. 🙂