„A barátság nem azért van, hogy valamit kapjunk, hanem hogy lehetőségünk legyen adni.”
Azt hiszem ettől lesz igazán fontos . Ez a lány,(na jó, gyerekes aaszonyka) a szemem láttára vívta élet-halálharcát korunk pestisével , a rákkal. Az erős, alig 27 éves nőből napok alatt zörgőcsontú , hullóhajú árnyék lett . Csak nagy, szép szemeiben maradt meg a tűz . Meg a lelkében az élniakarás . És foggal-körömmel kikapaszkodott , vissza az életbe . Azóta együtt izguljuk végig a felülvizsgálatok eredményeit .Telnek az évek és szerencsére, nagy baj nincs . Olyan kicsit , mintha a húgom lenne, nagyon hozzánőtt a szívemhez . Ezért féltem, hogy távolodni akar .Ő, akinek meg kelett ígérjem, hogyha bármi történik, a lányának őrangyala leszek. Alig egy éve rámbízta volna azt, aki a legfontosabb az életében, most meg elfordul ???Ettől volt olyan érthetetlen, ezért fájt . De baj nincs, már barátság téren, csak az időbeosztás dolgozott ellenünk. Meg kicsit fáradt, valami bántja a lelkét, amit telefonon nem lehet, csak személyesen, de nem baráti dolog, hanem személyes.
Na szóval, néha utána kell menni a dolgoknak, ha fontosak. Mert megéri!!!
Na szóval, néha utána kell menni a dolgoknak, ha fontosak. Mert megéri!!!
Ma olvasgattam. Jó látni, hogy Biborszellőnél dobog az a pici szív, amire oly sokat vártak .Csillagfénynél négy gyönyörű gyermek mosolyog, Alfnál behúzták a sötétítőt, de hát védeni kell a friss szerelmet 🙂 , Motyi kicsit morgós, de ez csak a kezdés izgalma, különben is ő ciánnak becézi a porcukrot 🙂 -felsorolni sem tudom- ,Tűznél palacsintás lánykérés, H. vendég kissé sírós, ideges ,de érthető, nehéz becsukni az ajtót…(remélhetőleg a hétvége jót tesz neki )de majd jól megsúgjuk neki, hogy majd nyílik másik….Bocs, nem értem még a végére,sőt most nem is fogok.
Cicimicinél fojtogatni kezdtek az emlékek. Életem legnehezebb szakasza köszön vissza . Manó születése, szembesülésem a betegségével, a saját tehetelenségemmel, a szétszakadásra való képtelenségemre, hogy a beteg babám és az egészséges két gyerekem között hogy osztódjam .Hogy fogadjam el, mit reméljek…Az a rengeteg kérdés, az a sok fájdalmas bizonytalanság…
Van valahol egy írás arról, hogy Isten miként keres szülőt a sérült gyereknek…megkeresem, de még nem tudom merjem-e leírni neki. Talán előbb ide kéne. Úgy segítenék neki…Tudom, milyen…Jó lenne kicsit könnyíteni…De nem tudom hogy kell…Na megyek keresgélek, agyalok…
Cicimicinél fojtogatni kezdtek az emlékek. Életem legnehezebb szakasza köszön vissza . Manó születése, szembesülésem a betegségével, a saját tehetelenségemmel, a szétszakadásra való képtelenségemre, hogy a beteg babám és az egészséges két gyerekem között hogy osztódjam .Hogy fogadjam el, mit reméljek…Az a rengeteg kérdés, az a sok fájdalmas bizonytalanság…
Van valahol egy írás arról, hogy Isten miként keres szülőt a sérült gyereknek…megkeresem, de még nem tudom merjem-e leírni neki. Talán előbb ide kéne. Úgy segítenék neki…Tudom, milyen…Jó lenne kicsit könnyíteni…De nem tudom hogy kell…Na megyek keresgélek, agyalok…
Egyébként Manóval próbálunk sétálni .Igaz, a sérült lábát kissé furán tartja, alig mozgatja. Most látom csak , milyen jó, hogy tud járni -mármint csonttörés elött- remélem sikerül újra. De milyen fura ! Most, hogy nem tud odamenni ahova akar, próbál több mindent mondani ! Ugye, hogy minden rosszban van valami jó!
Úgy gondolom, hogy nagyon belefáradt az életbe.Talán tovább romlik az állapota ,csak még nem beszélt róla. Nálunk is volt a családban hasonló probléma .A kezdeti erőteljes küzdelmek után bizony jött a feladás kora.Igaz lassacskán, de biztosan.A kimenetelt had ne mondjam…Azt hiszem, hogy kortól és nemtől független dolog, hogy ki meddig bírja, meddig tud és akar harcolni.Ezen nagyon-nagyon sok minden múlik. De sajnos van egy pillanat, amikor már nem számít, hogy ki és mit mond.