Visszatérve a témához… Nagylányom imádott bölcsibe járni. Méretre ő volt a legkissebb. Mindenki szerette, ezért mindig elérte amit akart. Mondjuk akadt egy kis Peti, akivel nem boldogult, persze otthon jött a panasz, mindennapra egy : Peti megütött, Peti megrúgott,…Már untam , mondom, megkérdem mi is a helyzet. Dadus néni huncutul mosolyog : Ja, Petike…Hát ő kiáll ellene ! Ő egyedül nem hagyja magát terrorizálni…-Mi van???? Majdnem elsüllyedtem : kiderült, hogy pici Nagylány bizony kis udvartartást alakított ki, ahol ő volt a diktátor…Aztán jött az agyhártyagyulladás , sokat hiányzott , de a végén , gyógyultan már alig várta , hogy mehessen. Ellátogattunk hát , jelezvén szándékunkat , hogy jönnénk . Kiderült, hogy kirugták (vettek fel mást a helyére). Pici lányom lebetonozta magát a bölcsi falához és több mint egy óra hosszát sírt némán. Nem volt még három éves,de úgy szenvedett, hogy azt hittem a szívem megszakad.
Azóta láttam már hasonlót, de az már Ámor miatt történt. Mert bizony cseperedő gyerekeim szívét jól összekuszálta őkegyelme. Hát még az én nyugalmamat !!! Jólnevelt,csendes, rendes gyerekemből éjjel elszökő, karikásszemű, idegbajos kamasz lett nagyhirtelen, egyik percről a másikra. Nem volt jobb se a fiamnál, se a lányomnál. Az első nekifutásuk igen viharosra sikeredett. Nem volt könnyü kitalálni, hogy kezeljem okosan, nem túltiltva, nem túlengedve…Mivel ártok, hogy használok…bizony volt hogy nem ismertem rájuk, aztán volt hogy szembenéztem hajdani önmagammal, a hibáimmal, vagy a fájdalommal, amit anyumnak okoztam anno. “Mert ez az én életem, azt csinálok vele, amit akarok”-minden anya réme, azt hiszem, ez a mondat…Hiába mondanád, ne fuss fejjel a falnak, kicsim – Ő csakazértis. Persze nem ellened, csak úgy magáért…Szeretni, megérteni, támogatni, vagy időnként behúzni a féket…Hogy is kell??? Mit tegyek??? Mondjam?? Engedjem??? Tiltsam??? Tűrjem??? Szidjam???
Régen azt hittem, hogy én majd jóbarátja leszek a gyerekeimnek, ezért elmondhatnak bármit, és én majd segítek, hogy ne kelljen pokolra szálljanak egy-egy tapasztalatért…Azóta tudom,hogy Ok, baráti a viszonyunk alapja, de az ő életük, az ő döntésük, az ő fájdalmuk : mind-mind a saját tapasztalatszerzés állomásai. Nem lehetek lépcső a lábuk alatt, hogy rajtam keresztül feljussanak, elég, ha korlát vagyok, hogyha szédülnek, megkapaszkodjanak…
Ja, a testvérháborúkról nem is írtam, meg még sok mindenről nem. Vannak hosszabb éjszakák is, mint az első hónapokban, amikor a csöppkék végigsírják, az ember álmos lánya azt hiszi sose lesz reggel…Van ennél sokkal hoossszabb-a hol van, mért nem veszi fel, mi baja lett…halkítsd már le és társai…
Aztán van ballagás…Mikor tudjuk, minden rendben, ezen túl vagyunk, de szép volt… Felvételi, meg egyéb vizsgák folyosón átizgult percei…Sikerek, bukások, fellépések.
Aztán van szalagavató- amikor a már majdnem felnött gyerekünk olyan metamorfózison megy át, hogy csak ámulunk….És utána amikor felkér az első nyílvános keringőre…Szóval, jó dolgok ezek nagyon, főleg ha így visszanézzük…(kicsit nehéz néha kibírni! ) Ja és megéri végigcsinálni !!!
SZeretek benézni Hozzád! Igaz néha könnyes szemmel búcsúzom… mint most is… Már látom kitől kérek gyakorlati tanácsot az enyém kamaszokhoz lassan….
Régen nem látogattalak meg, és most nagyon örültem az írásodnak, hiszen úgy érzem mintha nekem szólna és erőt meríthetek belőle. Most pont ezt a “borzalmas” időszakot éljük, és egyelőre nagyobb bennem a harag és a méreg, holott tudom hogy igazad van és nekem kell a korlátnak lenni. De nagyon igyekszem. Köszönöm