
“Elfáradtál, hang” (naplórészletek – Élet és irodalom)
“Én pedig úgy érzem, hogy belefúródik valami a mellkasomba. Az ember úgy érzi, valami meghasad, a föld süllyed, zuhanás a mélybe.
Erről jut eszembe, hogy a halál is ilyen lehet.
Hiábavaló. Minden hiábavaló. Folyton érzem, hogy menekülés is ez.
Vagy mégis van értelme? Mert a menekülésben egyúttal benne van, hogy a szeretetemet próbálom formákba, tárgyakba, mozdulatokba ölteni, tálalni, öltöztetni, tenni, adni?”
……………………………………………………………………………………………………………..
Elfogadni tudni a másik halálát
“Ez annyit jelent, hogy elfogadunk egy soha viszont nem látást, egy hang és gyengédség megszűntét, melyek hordozói voltak a kapcsolatnak, elfogadjuk az elképzelt közös tervekben a jövő hiányát.  Az életmód megváltozása, a közös helyek és tárgyak érzelmi felszámolása, a realitás elfogadása őnélküle: ez jelenti a gyászmunkát. Ez nem könnyű. De a kitérés előle, az odázás veszélyei sem kicsik.
A gyászév tapasztalata, hogy minden ünnepnek, születés- és névnapnak, minden évszaknak változatlanul kell lezajlania nélküle – míg lassan megtanulunk másként élni. Ha nem fogadjuk el a szeretett lény halálának tényét, akkor mindez szóba sem jöhet, nem történhet meg.”
És végezetül  álljon itt egy ajándék amit ő kapott Miklóstól :
„Egy tájba lépek ki
Egy tájba lépek ki, ahová a másik nem követhet.
De azért még változatlanul itt vagyok köztetek.
Sőt, még csak most kezdődik minden.”
Morituri te salutant

 
		
        
        
        
				
Nekem és hiszem, hogy másoknak is, sokat segített, abban, hogy elengedjem az elmenőket, nagyapám februárban 3 hétig haldoklott, ha Polcz Alain nem lett volna, nem tudtam volna segíteni, vele lenni.
Polcz Alain segített nekem is, nagyszüleim nagyon öregek már és legutóbb nem bírtam vigasztalni őket. Alain írta, hogy hagyni kell panaszkodni, azt aki búcsúzik.