Szerda

   Hát nekem ma  nem a kutyus rángatta le a takarómat, hanem a Manóm.
Köszönöm a sok kedves hozzászólást.  Manóm ilyen : nevetős, kedves, nagyon megkönnyíti a helyzetünket az ő hozzááláása ( ami most űlés inkább ). Mert bizony van úgy, hogy én nagyon elkeseredek, főleg, ha csapják az ajtókat az orromra. Azt nem szeretem. Tudom, más se. Van olyan is hogy, elfeledkezem a kis lépések elméletről és belenézek a távolabbi jövőbe, hagyom a “mi lesz, ha ?”-kérdéseket rámtelepedni…Aztán elkeseredek, beijedek , szinte lebénít a tehetetlenség.

Persze az eszemmel tudom, hogy butaság ilyeneken rágódni, egészséges gyerekeink életét sem tudjuk előre megoldani, meg bármikor tőrténhet bármi…

Ilyenkor jön oda ő és vigasztal . Mert amilyen beteg testbe van zárva, annyira egészséges a lelke. Nagyon tudja, hogy szavak nélkül is hogy kell szeretni, hitet adni, kitartásra buzdítani.

Úgyhogy most megyek, folytatom a keresést, valami tündér helyrerakta defektes lelkem. Remélem, holnapra csupa jó dolgot tudok majd írni !