Frász

 A mai nap kezdetét nem kívánom senkinek. Manó felsírt,majd nagyon furán elkezdett remegeni. Kissé hasonlított a régi epilepsziás rohamaihoz, de most nem volt öntudatvesztés, csak furán felfele nézett, leszűrkült és remegett, de annyira, hogy a  lehullott nyárfalevelek beakartak kérezkedni, azt hitték továbbképzés. Főleg, hogy én is rákezdtem.

 Közben beszéltem Manóhoz, ő meg odahúzott, hogy szorosabban öleljem, egy remegős hopppát is mondott, azt hiszem neki se tetszett a helyzet. Aztán elmúlt az egész, Manóm szófogadóan befordult aludni, hisz kora hajnali fél hat volt.

 Hogy ne legyen túl szép az élet, ezt az előadást még nyolc után is megismételte, annyi különbséggel, hogy miközben szűrke ajkakkal bámulta a plafont, hirtelen, mintha meglátott volna valamit, ami a plafonon körbejárta  a szobát, végigkövette a szemével, és úgy tünt, hogy az a valami leszállt a háta mögött, Manó meg odahajtotta a fejét, és elmosolyodott.

Ne ijedjetek meg, nem vagyok hülye. (csak az alapjárat)
 Utána hányt egy picit és visszatért a színe, abbamaradt a remegés. Azóta minden ok. Ennek ellenére, délben felhívom a dokit, elmesélem mi volt, mert úúúgy megijedtem, hogy csak na. Remélem nem kezdődik előlről az epilepszia, ami már öt éve tünetmentes, sőt gyógyultnak nyílvánitott.
Fogalmam sincs mi történt, nagyon remélem, hogy nincs baj.(attól még remeg a gyomrom és azt hiszem hanyagolom a mára tervezett bevásárló, csekkfizető tennivalóimat) Azaz nem mozdulok mellőle.

Na, házi feladat, jöhet a pozitív energia! 🙂