Amit nem írtam le a Kedvesről, az a megállapodásunk, ami a kezdeteknél volt.
Barátságnak indult. Nagyon kedveltem őt, de éretlennek tartottam (19 éves volt és nagyon gyerek) ezért az első egymásbagabalyodásunk után közöltem vele, hogy ez nem szerelem, ez csak az egymásrautaltság és a magány oldása. Tehát illúziók nélkül, megadjuk a másiknak amire szüksége van, de szabad emberként élünk, és ha jön egy nagybetűs bárkinek, szépen hagyjuk a másikat útjára menni, sértődés, harag nélkül. Ő rábólintott, de azt hiszem bármire bólintott volna.
Azt említettem, hogy anyuja nagyon úúútált. Aztán megismerkedett egy aranyos kislánnyal, aki egy évvel fiatalabb volt nála, és a kislány teljesen belezúgott. Anyuja meg tálcán kínálta volna…(Pasijának a lánya volt) A kislány gazdag család gyermeke, minden szempontból ideálisnak tünt, kedves, csinos, szerelmes.
No problem.
Az én életem meg tele volt gondokkal. Anyum már rákos volt, támogatnom kellett, drága gyógyszerek, étrendkiegészítők, a fiam nőtt, család kéne, apa neki, a melóhelyemen rám akartak kenni egy nagyértékű sikkasztást, a tartózkodási engedélyem helyett rendeznem kellett a letelepedésit, ami sok utánajárást és pénzt igényelt…Kezdtem kiborulni idegileg nem kis szinten. Akinek már volt idegösszeroppanása, felismeri a jeleket…Doki, beutaló…Gyerek haza, hogy befeküdhessek a piciátriára, hisz tudtam, rendbe kell jönnöm, és döntést kell hozni a hogyan továbbról.(1990 tavaszát írtuk)
A visszaút egy otthoni ismerőssel gyorsabb volt, amíg ő beszélt én kevésbé hallottam a gondjaim dörömbölését. Kedves nem jött ki elém, de nem bántam, hisz azt akartam, hogy leszakadjon rólam, bár ő kapaszkodott, én meg koloncnak éreztem magam, hittem, hogy nélkülem ő boldogabb lehetne.
A Dob utcába volt egy kiskocsma, ahol a vásárhelyi “szökevények” összejártak, itt történt a hírcsere, sőt, aki otthon járt, itt adta át a mindazt, amit a család küldött. Én is hoztam íratokat barátoknak, hát oda mentünk be előszőr. Az útitársam, aki egész úton áradozott a bátyja főnökéről, gyorsan leszervezte, hogy bemutathasson. Így ismerkedtem meg Vele. Legyen itt a neve Nagymenő.Több órát beszélgettünk, ő ámuldozott, én meg meséltem, jól esett kibeszélni magamból a sok nyűgömet, a hallgató személy szinte nem is volt fontos, az őszinteségi rohamom saját magamnak segített, hogy kissé kívűlről nézzem át az életemet.
Másnap befeküdtem a kórházba. Addigra letisztultak a gondolatok, józanul döntöttem és délután végérvényesen közöltem Kedvessel, aki meglátogatott, hogy itt az ideje, hogy tovább lépjen. Saját batyumat immár egyedül viszem tovább, őt várja a kislány, mindenki boldog lesz. Kedves szenvedett, tiltakozott, de én határozottan fújtam a magamét. Kértem döntsön, ő megy az albérletből, vagy én keresek mást. Két hét minimum amit bennt kell töltenem, addig van ideje rendezni legjobb belátása szerint a dolgait.
Legnagyobb döbbenetemre este, lefekvés elött kihívott a nővérke, hogy vár valaki a kapunál, aki feltétlenül beszélni akar velem, nem sikerült elküldeni. Nagymenő volt. Hozott gyümölcsöt és elbűvőlte a személyzetet.(Vagy lefizette) Csak látni akarta, hogy jól vagyok-e, meg kell-e valami. Bambán bámultam- miért ???- Csak, mert ő segíteni szeretne.-Nem kell.- De mégis…Magyaráztam neki, hogy én magamtól kell talpra álljak, az a segítség, ha békén hagyna . -Oké -mondta, de másnap újra jött, csak, hogy meséljen egy viccet, mert hallotta, hogy a nevetés segít.
Így ment minden nap. Jött pár percre, aztán ment is tovább. Mindenki imádta, hisz aranyos, sármos ember volt, jól értett az emberek nyelvén. Beszélt a dokikkal, a nővérkékkel, viccelődött a szobatársakkal, neki nem számított a látogatási idő, úgy jött-ment, mint otthon. Neki elnézték.
Nem értettem mi a franc ez az egész. (Bár persze, jól esett, de zavarba hozott)Elmondta, hogy ő nagyon kedveli az erdélyieket, segít ahogy tud, most én lettem a kedvence. Én is elmagyaráztam, hogy most nem akarok kapcsolatot, össze kell vakarjam magam, sőt, ő mint pasi nem jön be, túl öreg, meg más súlykategória (anyagilag). Én nem szeretem, ha valamit “ingyen” kapok, az nekem túl drága. Kinevetett,” buta kislány”, mert ez nem erről szól. (???) Ő a mentorom akar lenni, mert senkije sincs, se családtagja, se kutyája, csak a vállalkozása, a barátai, meg elég pénze, hogy arra költse, amire akarja . Gyógyuljak meg, ő segít talpra állni, mert a gyönyörű kisfiam is ezt érdemli. (Képről látta)
A csodákban mai napig hiszek, de a mesékben nem. Ha lelkem vészcsengői csillingelnek, akkor az nem csoda csak mese. Márpedig itt csilligeltek szüntelenül. Pedig látszólag megfogtam Isten lábát. A fiamat azonnal kihoztuk, amint kiengedtek a kórházból, Nagymenő vitt érte kocsival (anyunak se nagyon tetszett), Budán laktunk, nála dolgoztam mint titkárnőszerűség, felajánlotta, hogy ha akarom elvesz feleségűl is, hogy könnyebb legyen a hivatalos dolgok intézése, szigorúan csak papíron. Nem mentem bele, szerencsére.
A papírok intézése csúszott, nekem nem volt hivatalos munkahelyem,( mint utóbb kiderült), nem volt fizetésem, ő vásárolt és állt mindent, és ő döntött mindenről. Ha tiltakoztam, jött a “már megint ezek az elmaradott erdélyi nézeteid, nőjj már fel, vedd már észre, hogy ez más világ”-mert ciki kivinni a gyereket játszótérre, az olyan proli dolog, majd egy magánóvoda, szokja már meg ő is, hogy étteremben vacsorázunk(este 10 után egy négyéves, mért nem űl kifogástalanul az asztalnál) Minek ilyen hülye dolgok, hogy este nyolckor pancsi, esti mese, lefekvés, mért alszik mellettem, ez itt Budapest, itt más az életritmus!
Messziről szépnek látszott, mint egy délibáb, de én már csak ilyen hülye, elaradott liba vagyok, még a sivatagot is többre tartom ennél. Két hónap meddő próbálkozás után közöltem, hogy vagy játszunk általam normálisnak tartott játékszabályokkal, ahol embernek tart, nem játékbabának, vagy felejtsük el egymást. Nem értette, mondtam nem baj, más nyelvet beszélünk, hagyjuk egymást.
Hagytam, ő meg ma sem érti…
“Csak ott van árnyék, ahol fény is van, még ha nem is látjuk… “
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: