Bee happy!

  Ma ügyintéznem kell. Remélem, ma csupa dolgához értő, kedves emberrel hoz össze a sors, mert sárkányos napjaimat élem, nem biztos hogy alacsony toleranciaszintem pont humoros kedvében lesz. Tehát, most tudatosan bevonzom a pozitív energiákat és hiszem, hogy minden ok lesz.
 Most hívott egy ürge, aki belém akarta beszélni, hogy rejtegetek egy Nagy Sándort. Mondtam neki, hogy én bizony még kicsit se. Nem akarta érteni 🙁

Na hoztam neketek egy kis lélekvidítót (vagy elszomorítót, nem is tudom, de én nevettem ezen is ).

“Szolgáltató : Miért akarja megszüntetni a szerződést?
Ügyfél : Mert nincs térerő kicsiny falunkban…
Sz : de van a közelben nagyobb város, ahol van térerő?
Ü : igen, és?
Sz : Onnan akkor tud telefonálni!
Ü : Nem gondolja, hogy kocsikázok 10-20 km.-t, hogy telefonálni tudjak.
Sz : De gondolom a közelben van főút, mert a főútak mellett is van térerő!
Ü: Igen, van főút kb. 6 km-e…
Sz : Na látja, onnan is tud telefonálni!
Na itt jött el az ügyfél részéről a piros gomb megnyomása a telefonon!”

Vegyél tizenkét hónapot.

Gondosan tísztitsd meg a keserüségtöl,

Kicsinyességtől,félelemtől,haragtól.

Aztán oszd fel a hónapokat 30-31 napra.

Minden napot készítsd el egyrészt munkából,

Három részt jóakaratból és egy gyüszünyi derűből.

Mindenhhez adj három evőkalnyi optimizmust.

Egy csipetnyi ironiát,egy késhegynyi tapintatosságot.

A kapott masszát öntsd le szeretettel.

A kész étket mindig díszitsd fel apró,

Figyelmességekkel.

És tálald fel mosolygós arccal.

 
 
 

  Minden elmúlt szerelem közelebb visz minket egy tökéletesebb kapcsolathoz.
„Te
vagy a szikla, aki miatt tengerré nőttem.” Vagyis: Az egyik fél hajdan
vízcsepp volt. Minden érzés, emlék, tapasztalat egy-egy cseppel
nagyobbá tette. A másik porszem volt, mely az idők során sziklává nőtt.
S a tengernek sziklára van szüksége, a sziklának pedig tengerre. Egy
porszemet elsodorna a tenger, egy vízcsepp pedig azonnal felszáradna a
sziklára hullva…

                  Olvasgatok itt-ott, ezt-azt. Közben háttérben motyog a tv, Manó kapcsolgatja, a különböző adók műsorainak összefolyó szavai néha furcsa értelmet nyernek. Majdnem olyan borzasztó, mint a híradó. Nem is tudom, mitől is felsőbbrendű az ember, mikor egyre embertelenebb. Ja meg Nagylánnyal is beszéltünk osztálytársak szépnek, jónak nem mondható családi életéről. Kicsi lányom nem akarja hinni, hogy az aggresszív papa ellen nincs mindig működő védelem.
Hol az igazság, meg a jóság…

Találtam egy versikét :        Modern családi kör

                        Reggel van, reggel van, mindenki ideges.
Ház ura üvöltve tiszta zoknit keres.
Feketés csészével boglya fejű asszony,
Ajánlja az égnek, hogy rája rogyasszon.

Az utcáról szalad vissza a ház ura,
Lábán cipő helyett megszokott papucsa.
A reggel számára eléri a csúcsát,
A cipőben megleli elveszett slusszkulcsát.

 Amit nem írtam le a Kedvesről, az a megállapodásunk, ami a kezdeteknél volt.

 Barátságnak indult. Nagyon kedveltem őt, de éretlennek tartottam (19 éves volt és nagyon gyerek) ezért az első egymásbagabalyodásunk után közöltem vele, hogy ez nem szerelem, ez csak az egymásrautaltság és a magány oldása. Tehát illúziók nélkül, megadjuk a másiknak amire szüksége van, de szabad emberként élünk, és ha jön egy nagybetűs bárkinek, szépen hagyjuk a másikat útjára menni, sértődés, harag nélkül. Ő rábólintott, de azt hiszem bármire bólintott volna.

 Azt említettem, hogy anyuja nagyon úúútált. Aztán megismerkedett egy aranyos kislánnyal, aki egy évvel fiatalabb volt nála, és a kislány teljesen belezúgott. Anyuja meg tálcán kínálta volna…(Pasijának a lánya volt) A kislány gazdag család gyermeke, minden szempontból ideálisnak tünt, kedves, csinos, szerelmes.
No problem.

 Az én életem meg tele volt gondokkal. Anyum már rákos  volt, támogatnom kellett, drága gyógyszerek, étrendkiegészítők, a fiam nőtt, család kéne, apa neki, a melóhelyemen rám akartak kenni egy nagyértékű sikkasztást, a tartózkodási engedélyem helyett rendeznem kellett a letelepedésit, ami sok utánajárást és pénzt igényelt…Kezdtem kiborulni idegileg nem kis szinten. Akinek már volt idegösszeroppanása, felismeri a jeleket…Doki, beutaló…Gyerek haza, hogy befeküdhessek a piciátriára, hisz tudtam, rendbe kell jönnöm, és döntést kell hozni a hogyan továbbról.(1990 tavaszát írtuk) 
  A visszaút egy otthoni ismerőssel gyorsabb volt, amíg ő beszélt én kevésbé hallottam a gondjaim dörömbölését. Kedves nem jött ki elém, de nem bántam, hisz azt akartam, hogy leszakadjon rólam, bár ő kapaszkodott, én meg koloncnak éreztem magam, hittem, hogy nélkülem ő boldogabb lehetne.
  A Dob utcába volt egy kiskocsma, ahol a vásárhelyi “szökevények” összejártak, itt történt a hírcsere, sőt, aki otthon járt, itt adta át a mindazt, amit a család küldött. Én is hoztam íratokat barátoknak, hát oda mentünk be előszőr. Az útitársam, aki egész úton áradozott a bátyja főnökéről, gyorsan leszervezte, hogy bemutathasson. Így ismerkedtem meg Vele. Legyen itt a neve Nagymenő.Több órát beszélgettünk, ő ámuldozott, én meg meséltem, jól esett kibeszélni magamból a sok nyűgömet, a hallgató személy szinte nem is volt fontos, az őszinteségi rohamom saját magamnak segített, hogy kissé kívűlről nézzem át az életemet.
  Másnap befeküdtem a kórházba. Addigra letisztultak a gondolatok, józanul döntöttem és délután végérvényesen közöltem Kedvessel, aki meglátogatott, hogy itt az ideje, hogy tovább lépjen. Saját batyumat immár egyedül viszem tovább, őt várja a kislány, mindenki boldog lesz. Kedves szenvedett, tiltakozott, de én határozottan fújtam a magamét. Kértem döntsön, ő megy az albérletből, vagy én keresek mást. Két hét minimum amit bennt kell töltenem, addig van ideje rendezni legjobb belátása szerint a dolgait.
  Legnagyobb döbbenetemre este, lefekvés elött kihívott a nővérke, hogy vár valaki a kapunál, aki feltétlenül beszélni akar velem, nem sikerült elküldeni. Nagymenő volt. Hozott gyümölcsöt és elbűvőlte a személyzetet.(Vagy lefizette) Csak látni akarta, hogy jól vagyok-e, meg kell-e valami. Bambán bámultam- miért ???- Csak, mert ő segíteni szeretne.-Nem kell.- De mégis…Magyaráztam neki, hogy én magamtól kell talpra álljak, az a segítség, ha békén hagyna . -Oké -mondta, de másnap újra jött, csak,  hogy meséljen egy viccet, mert hallotta, hogy a nevetés segít.
 Így ment minden nap. Jött pár percre, aztán ment is tovább. Mindenki imádta, hisz aranyos, sármos ember volt, jól értett az emberek nyelvén. Beszélt a dokikkal, a nővérkékkel, viccelődött a szobatársakkal, neki nem számított a látogatási idő, úgy jött-ment, mint otthon. Neki elnézték.
 Nem értettem mi a franc ez az egész. (Bár persze, jól esett, de zavarba hozott)Elmondta, hogy ő nagyon kedveli az erdélyieket, segít ahogy tud, most én lettem a kedvence. Én is elmagyaráztam, hogy most nem akarok kapcsolatot, össze kell vakarjam magam, sőt, ő mint pasi nem jön be, túl öreg, meg más súlykategória (anyagilag). Én nem szeretem, ha valamit “ingyen” kapok, az nekem túl drága. Kinevetett,” buta kislány”, mert ez nem erről szól. (???) Ő a mentorom akar lenni, mert senkije sincs, se családtagja, se kutyája, csak a vállalkozása, a barátai, meg elég pénze, hogy arra költse, amire akarja . Gyógyuljak meg, ő segít talpra állni, mert a gyönyörű kisfiam is ezt érdemli. (Képről látta)

 A csodákban mai napig hiszek, de a mesékben nem. Ha lelkem vészcsengői csillingelnek, akkor az nem csoda csak mese. Márpedig itt csilligeltek szüntelenül. Pedig látszólag megfogtam Isten lábát.  A fiamat azonnal kihoztuk, amint kiengedtek a kórházból, Nagymenő vitt érte kocsival (anyunak se nagyon tetszett), Budán laktunk, nála dolgoztam mint titkárnőszerűség, felajánlotta, hogy ha akarom elvesz feleségűl is, hogy könnyebb legyen a hivatalos dolgok intézése, szigorúan csak papíron. Nem mentem bele, szerencsére.
 A papírok intézése csúszott, nekem nem volt hivatalos munkahelyem,( mint utóbb kiderült), nem volt fizetésem, ő vásárolt és állt mindent, és ő döntött mindenről. Ha tiltakoztam, jött a “már megint ezek az elmaradott erdélyi nézeteid, nőjj már fel, vedd már észre, hogy ez más világ”-mert ciki kivinni a gyereket játszótérre, az olyan proli dolog, majd egy magánóvoda, szokja már meg ő is, hogy étteremben vacsorázunk(este 10 után egy négyéves, mért nem űl kifogástalanul az asztalnál) Minek ilyen hülye dolgok, hogy este nyolckor pancsi, esti mese, lefekvés, mért alszik mellettem, ez itt Budapest, itt más az életritmus!

 Messziről szépnek látszott, mint egy délibáb, de én már csak ilyen hülye, elaradott  liba vagyok, még a sivatagot is többre tartom ennél. Két hónap meddő próbálkozás után közöltem, hogy vagy játszunk általam normálisnak tartott játékszabályokkal, ahol embernek tart, nem játékbabának, vagy felejtsük el egymást. Nem értette, mondtam nem baj, más nyelvet beszélünk, hagyjuk egymást.

Hagytam, ő meg ma sem érti…

“Csak ott van árnyék, ahol fény is van, még ha nem is látjuk… “

 Előszőr is köszönöm a jókivánságokat, igaz a házifeladatot magamnak szántam, de nagyon jól esett a sok + energia, kérlek Zizi ne haragudj, hogy töröltem a hsz.-odat, de ez csak azután történt , hogy átadtam Manónak a teljes üzenetedet, de kissé szétesett a blog, szinte szétfeszítette, hát feltöltöttük és nagyon jókedvünk lett tőle.

A tegnapi nap “profilját ” tarkította még némi láz és hasmenés, de nem volt több remegés, sőt délutánra Manó még vídámabb, nevetősebb, bújósabb, játékosabb volt mint egyébként. Kedvenc neurológus dokinkkal megegyeztünk, hogy ha ismétlődne, azonnal rohanunk, egyébként jövő héten talizunk és Manó nagy boszzúságára EEG is lesz (nnnagyon úúútálja). Addig némi labor és egy soronkívűli időpontkérés az idegsebészetre, ellenőriztetjük a söntjét, ami egyébként úgy tünik , hibátlanul működik, de biztos a biztos.

A mai reggel hibátlanul indult, Manó vigyorog és itt figyeli anya miket irogat. Na puszi mindenkinek, mennem kell, fejemre nőttek a tennivalók. Puszi mindenkinek ! Manó is integet!