Bee happy!

“-Nem érdekel, ha lelőnek is, de én nem maradok, megpróbálom újból, amint lehet, kiszökök! “

   A lány rémülten hallgatta a bohém, kócos srácot. Nem attól félt, amit az mondott, hanem attól, hogy rossz helyen vannak. Hisz pontosan tudta, hogy a lehallgatók ott vannak, karnyújtásnyira, sőt,  gyorsan kiszúrta azokat az embereket, akik csak látszólag vitatkoznak részegnek látszóan…Most először futott át rajta a gondolat, hogy talán mégse baj, hogy belekeveredett abba a szőrnyűségbe.
  Mert eleinte hitte, hogy remek lesz ez az állás a kutatóintézetnél. Bár furcsa volt sok minden …Aztán megértették vele, hogy ez csak fedőmeló, az igazi dolga egészen más lesz…A lehető legmocskosabb. Még az örömlányoké is tisztább. Ők nem ártanak senkinek. De azoknak dolgozni, akiket szívből útál, és azok ellen, akik úgy gondolkodnak, ahogy ő,  ez nagyon meredek volt. Persze egyértelművé tették, hogy visszaút nincs.” A Szervezetbe örüljön aki beléphet ! “Szívből útálta már azt az embert, aki ebbe belerángatta. Tudta, hogy ezt nem képes elvállalni, de fogalma se volt, hogy fog kimászni belőle.
  Most először gondolt arra, hogy talán segíthetne – két kapura játszva…de ez nagyon veszélyes játék…a baj, hogy ha bukik, azoknak ártanak majd, akik a legfontosabbak. Szíve már a gondolattól is a torkába dobogott.

El innen ! Gyorsan elrángatta ezt a kedves, naiv gyereket, hogy ne ártson  magának még többet.

“Mosolyokat, amikor bánatos vagy,
Szivárványt, hogy a felhőkben járhass,
Nevetést, ami ajkadat simogatja,
Gyengéd ölelést, amikor a lelked elhagyatott,
Barátokat, akik felvidítanak,
Szépséget szemeid sokat lássanak,
Önbizalmat, ha kétségek gyötörnek,
Hitet, melyben teljes az élet,
Bátorságot, hogy megismerd magad,
Türelmet, hogy a világot elfogadd.”

“Néha vereséget szenvedünk, de a vereséget úgysem kerülhetjük el. Ezért aztán még mindig sokkal jobb, ha az álmainkért vívott harcban veszítünk el néhány csatát, mint ha úgy szenvedünk vereséget, hogy azt sem tudjuk, miért harcoltunk.”

 Na, hazaértünk, itt vagyok, vigyorgós-boldogan.

  Itthonról gyönyörű napsütéses időben indultunk, jókedvűen, alig pici feszültséggel. Útközben, amint a táblákon feltüntek bizonyos városnevek ( Kecskemét, Cegléd , Szolnok, Debrecen…) gondolatban küldtem ottlakó kedves barátoknak egy-egy ölelést. Még meséltem is rólatok kedvesnek, aki kissé bosszús volt, mert nem vittünk útlevelet- minek? -“de ha mégis visszafordítanak, én kiteszlek! “- Hát volt hangyányi para bennem is, de hittem, hogy Eu-s országba elég a személyi, mint ahogy elég is volt.
 A határ közelébe érve csúnya , fekete felhőket láttunk meg a ” túloldalon”, de olyan függönyszerűen- “Na, megyünk a sötétségbe ! “-Elöttünk álló magyar rendszámú autóból kinyújtják az  útleveleket, Kedves vésztjóslóan rámnéz, én öszzegömbölyödöm picire, míg ő felmutatja iratainkat, amire alig rápislatva, határőr int, mejünk csak . Nagylevegő ki…Fura, a régi rossz emlékek kissé feszültté teszik az embert, hisz évekig remegő gyomorral lapítottunk a román határnál, hisz sose tudhatta az ember, miért fogják molesztálni. Most meg… teljesen nyugodtan, felszabadultan mentünk be a sötét függönybe. A nap utánunk nyúlt, bearanyozott minden felületet, amire rávetült. Mintha símogatott volna bennünket. Bánom, hogy nem tudom megmutatni. Az út Kolozsvárig, maga volt a rémálom. Kanyargós, meredek szerpentinek, 30-as megemgedett sebesség, amit nem léptük túl, hisz lépésben haladtunk, itt-ott eltünt a felfestett burkolati jel, azt se tudtuk mi hol vagyunk, hát még az út. Látási viszony 0. Sőt, a szembejövő kamionok fénye még rontott is a nullán. Eső ugyan már nem esett, de előttünk állt el, mert vizes minden. Kétszer annyi ideig tartott a feleakkora út, mint itthon. Ami még nagyon fura volt, mindegy, hogy pálya, főút, mindenhol felbukkan egy-egy kivilágítatlan biciklis, gyalogos, stoppos, vagy egy álldogálló szekér, traktor. Na, nem vinnyogok többet, elhagytuk Kolozsvárt, onnan Marosvásárhelyig már jobbak voltak a körülmények.

 Hazaértünk. A Város kissé idegenűl, bizalmatlanul pislogott ránk. Nagy beruházások történtek egy év alatt. Betőrt az összes nálunk már ismert multi cég, a régi gyárak megszüntek, átalakultak- lett belőle szálloda, bank. Az volt a meglepetés, ha nagy ritkán a helyén találtunk valamit. Persze a rokonok megvoltak, fogadtak, öleltek.
 A sírok is vártak…

  Hogy mindenki boldog legyen, kissé osztódtunk Kedvessel, kevés az idő, külön látogatunk ki-ki a sajátját. Mármint a rokonaink azon részét, aki fontos, de messzebb és ellenkező irányban van földrajzilag. Így sikerült egy délutánt ketten, sétálva,nosztalgiázva, a magunk örömére tölteni. Az őszi , színpompás háttér jól illett a hangulathoz. Kissé elmúlásszagú volt. Azt hiszem, most búcsúztunk el igazán a kedves várostól, aki bölcs mosollyal most elengedett minket. 18 év után elengedett.

  Jó volt hazaindulni, ide: vissza. Helyére kerültek a dolgok . A víz a pohárban tiszta. Elmúlt belőlünk az  sajgó fájdalom, ami  annyi év alatt kísértett. Most lett egyértelmű, hogy az átültetés sikeres, a gyökereink régi  helye begyógyult,  az új helyünk, az itteni, befogadott, szorosan tart, igazi otthonná vált. A többi a múlt…Mint egy néma film…