Egyik szemem sír, a másik nevet

Már jó ideje történt valami a bal szememmel, szinte önálló életet él. Lelkemen átsuhan egy ányék és a szemem , mint egy rossz csap, rákezdi, és csak ömlik belőle megállíthatatlanul a könny. Lehet az a sok elnemsírt, lenyelt, letagadott könnycsepp idén fellázadt, vagy már nem fértek szegények, így zsilipet nyitottak maguknak.

Most itt ülök a gép előtt, kint sorára vár a keksz-szalámi, a pogácsa, én bekukkantottam hozzátok, megint felkavarodott lelkem iszapja, a közelgő karácsony, a távoli szeretteim és anyum hiánya, mind itt folydogál arcom bal oldalán. Közben meg itt nevetgél Manó mellettem, és tudom, hogy átadtam már ezt-azt az én gyerekeimnek abból a gazdag, megfoghatatlan hozományból…

Réges-régen mikor kislány voltam, nem volt kérdés, hogy fehér lesz-e a karácsony. Mert bizony legalább félméternyi hó lapult a fák törzséhez, ahol nem háborgatta senki álmát. Nem  okozott nehézséget a hóemberépítés, hisz volt építőanyag bőven. A szánkózáshoz se kellett nyaggatni a felnőtteket, mert a Maros parti töltés lehetővé tette a szórakozást, amit mi gyerekek, hiba nélkül kiélveztünk.

A karácsonyi készülődés általában azzal kezdődött, hogy hazautaztunk nagymamámhoz.
  A mezőségi kis falu úgy bújkált zegzúgos utcácskáival, mintha valami takargatnivalója lett volna. Az állomás pici épülete mellett csak egy kerekeskút árválkodott, mintha csak fáradt vándor véletlen pihenőhelye lene ez a hely. Háznak, életnek látszólag nyoma se volt. Figyelmes szemlélőnek tünt fel csupán az keskeny kis ösvény, ami szégyenlősen sündörgött be az orgonabokrok mögé. Mint tétova bújdosó, kanyargott ide-oda, mintha csak céltalanul bolyongó, nehézszívű vándor lépte nyomán keletkezett volna.
Az első házacska majd egy kilométer múlva bukkant fel, de ő is betakaródzik az eperfa mögé, lehet szégyelli az omló vakolatát. Csöndes, szomorú kis falu ez, de ez csak ennyi év távlatából válik nyilvánvalóvá, mert a gyerekkor  gondtalan önzőségével csupán a kalandot érzékeltem, meg a viszontlátás örömét. 

Nagymamám egy fantasztikus asszony volt, a meseszeretetemet azt hiszem elsősorban neki köszönetem. Egyszerű, erős nő volt, a kegyetlen körülmények között is tudott derűs, kiegyensúlyozott maradni. Anyummal kissé távolságtartóak voltak, sok fájdalom, vád-önvád, kinemmondott szeretet feszült közéjük. Én csak nyertem ezzel is, hisz rámzúdult a fölösleg, de nem fojtó lavinaként, hanem szelíden, mint az őszi eső.

 Vissza a karácsonyhoz :  hajnali disznóvisítás jelezte, hogy a számomra borzalmasnak ítélt ceremónia elkezdődött. Úútáltam ezt a barbár szertartást, zavartak a szagok, inkább semmit se ettem, minthogy részese legyek ennek az embertelenségnek. Elkényeztetett városi gyomrom nem bírta. (Azóta, már túlléptem a viszolygáson, barátnőmékkel, bizony sokszor végigcsináltuk minden kis részletét).
 Pár nap múlva hazacuccoltunk, vonaton, átszállással, vittük a féldisznót, lisztbe rejtett tojást, a házibort szépen díszített kiskorsóban. Én boldog voltam, mert csak nyáron szerettem a kisfalut, hisz télen hideg volt, füst,bezártság ( anyum féltett, hogy a nagy hóban megfázom).
 Hazaérve, elkezdődött a nagytakarítás, több napon át. Minden kis zeg-zug ragyogóra lett sikálva, a nehéz szőnyegeket lecipeltük és a hóban tisztára keféltük, majd a porolón kivertünk belőle minden rosszaságot, ami nyár óta beleköltözött.
Mosásnak , vasalásnak megvolt a napja, meg a sütés, főzésnek is. Anyunál nem volt szenteste, mi  reggelre virradóan találkoztunk a csodával. Szegény angyal bizony éjjel csempészte be a fát, valami suta segítsége is lehetett, akivel morgott, hogy fordítsd, ott csúnya, tartsd, kösd ki ! (Persze, ezt mi nem hallottuk, csak mikor már másnak szólt a meglepetés) Aztán csöndben díszítés, ajándék és mumuselhelyezés. Mire szegény angyal elaludt volna, az addig békésen alvó gyerek orrát megcsiklandozta a fenyőillat, és a fenyőn színesen világító csillagok fénye kitörölte álmos kis szemeiből a maradék álomport.  ANNYÚÚ, ÉBREDJ, NÉZD !!!! ITT JÁRT A JÉZUSKA! NÉZD, DE GYÖNYÖRŰŰŰ-

Szegény anyu, alig bírja kinyitni a szemét, magához öleli a hozzákuporodó kisembert(aki én voltam, elöttem a nővérem, utána az ő fia) : Tényleg szép, nyugtázza, és igyekszik melegen ölelő karjával helybentartani a mocorgó, kíváncsi emberkét.De ez nem sokáig marad így, hisz, a csillagok megvilágítják a bujkáló ajándékokat, de a legkisebb emberke is tudja, hogy a fához nem szabad közel menni, mert alatta ott villogtatja szemeit a mumus. Fekete, ijesztőpiros szemekkel lesi, hogy rendetlen, kiváncsi gyerekkéz, ne nyúljon a csodához. Azt csak anyunak szabad! ő veszi ki az ajándékot, ő szedhet le szaloncukrot.
 Meg a már nagyobbacska, bátorodó gyerek is, torkába dobogó szívvel le-lelop egy-egy cukrot, de vigyázva, mert a mumus, bizony sokszor mocorog.

Nagy meglepetés volt sok év múlva, mikor már nagylányként segédkezhettem az éjszakai csodagyártásnál, és kiderült, hogy a mumus bizony az én kedves, kerekeken guruló cicám volt fekete bársonyjelmezbe öltöztetve. 🙂

Hát ilyen volt nálunk a karácsony. Jó volt anyum gyerekének lenni !