Már hetek óta piszkál valami.
Kedves nemblogoló barátnőm úgy tünik új utat akar választani magának. Szépen, hónapok óta építget magának valami létraféleséget. Igen, arra a bizonyos nagyfülű, kedves állatkára gondolok. Fokról – fokra építi és mászik főlfele. Új barátságok, új plussz feladatok. Ezzel nem is lenne baj. Jó dolog az ambíció, a jobbravágyás. Számomra csak a dolgok mikéntje elkeserítő.
Mert építeni csak valamiből lehet . Az a kérdés, hogy miből. Tiszta sor, hogy az előrelépés érdekében át kell lépni dolgokon, áldozatokat kell hozni. Hogy mit áldozunk fel, és mennyire, azt mi döntjük el. Ki-ki saját értékrendje szerint.
Nincs jogunk mások felett ítélkezni, hisz mindenki a saját útját járja, úgy, ahogy neki jó. DE : én nem hiszem, hogy helyes, ha valaki mindent beáldoz. A minden jelen esetben jelenti a férjét, a gyerekét, a barátait és önmagát.
Lehet hogy csak én vagyok maradi. Mert nem szeretem ezt a trendet. Az egyszerhasználatos dolgokat. Dolgozok, megveszem, eldobom. Ezt tartom az egyik leghiábavalóbb mókuskeréknek.
Rendszeresen olvasom a Nők Lapját. Hosszú évek óta. Vannak kedvenc újságíróim is. Mikor előszőr olvastam el a mottót : “Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a mienk”- kissé rosszallóan csóváltam a fejem- hisz vágyakozni arra szoktunk, ami nem a mienk… Azóta már nem csóválom a fejem, sőt bólogatok, ha találkozunk.
Van Wass Albertnek egy szép kis meséje, megpróbálom zanzásítani.
A hegyekben a szarvasok már kisgidakorukban megtanulják, hogy ott, messze, ahol azok a szép, kék hegyek vannak, ott nincs tél, nincs éhezés, veszély. “Régen, mi is ott éltünk.”-szól a mese. Minden kisgida megkérdezi, hogy miért nem megyünk oda-” Mert nem lehet”-jön a megfellebezhetetlen válasz.
Ahogy az lenni szokott, egyszer csak egy lázadóbb természetű fiatal eldönti, hogy ő csakazért is. És nekivág. Bátran, visszafordíthatatlanul. Maga mögött hagy mindent, amit szeret, amit ismer, csak megy. Hosszú és nehéz volt az út, de egyre közelebb ért. Kissé furcsa volt, hogy közelebb érve, itt is zöldek a fák, meg a fű. Persze, a kékséghez, föl kell mászni – gondolta. Ment tovább, boldogan, hisz itt olyan szép volt minden, sütött a nap, békés volt a táj. Megtaláltam, újjongott, itt nincs tél, nincs veszély. Aztán, amint ment, elkezdett esni az eső. Ezen is elcsodálkozott kicsit, de folytatta útját. Aztán egyik reggel arra ébredt, hogy dér lepte el a fákat és lehűlt a levegő. Döbbenetéből még fel se ocsúdott, máris fűlsiketítő zaj törte meg a csöndet. Vadászok!!!-Alig birt elmenekülni, futott, mentette az életét, de nem volt könnyű dolga, hisz nem ismerte a terepet. Lábába égető fájdalom jelezte, hogy nagy baj van. A vérző lábát egy patakban sikerült kiáztatni, majd egy szedresben talált búvóhelyet, ahol napokig meghúzta magát. Mire újból útnak tudott indulni, már hószaga volt a szélnek. Bizalmatlanul bicegett, mikor egy idegen őz szaladt el mellette – Siess, farkasok jönnek- szólt oda neki az idegen. Együtt menekültek tovább. -Nem láttalak még erre, honnan jöttél ?- kérdezte tőle az őz. Hősünk bánatosan nézett körbe, és messze, kéklőn megpillantotta otthonát. – Onnan, messziről! -Ugyan, a kék hegyről, ahol nincs tél, veszedelem, éhezés??? Hisz ott nem élnek szarvasok, mi is onnan jöttünk, de már nem lehet visszamenni, te hazug!
Szarvasunk szívét szorongató fájdalom járta át, “és valami mérhetetlen nagy vágy fogta el, valami fájdalmas és szomorú vágyakozás a régi irtás után, az ismerős szálasok, meghitt tisztások, védelmező sűrűségek után. A patak után, melynek fodros tükrében először nézegette növekvő agancsát, a sűrű lombú kis fenyő után, melynek védelmében meghúzódni jó volt…”
A hulló hópelyhek se tudták megállítani, mert bizony elindult visszafele, és addig nem nyugodott, míg haza nem ért. Az otthoniak lelkesen faggatták, hogy megtalálta- e a kék hegyhez vezető utat. De ő csak fejét leszegve, halkan válaszolt, hogy “Igaza volt anyámnak, nem lehet odamenni.”
Mondani lehet, hogy ez csak honvágy. De én azt érzem, hogy több annál. Mert sokszor gondolunk “kék hegynek” dolgokat. Amik messziről csábítóak, szépek. Sokszor indulunk elbűvölve a nyomukban, mert “ennél ami van, csak jobb lehet”-csatakiáltással. Hogy közben mit nyerünk, de főleg mit veszítünk, az már későn derül ki. Egy idő után az is nyilvánvaló, hogy a kis jó is jobb , mint az ismretlen rossz. És még azt nem is mondtam, hogy közben mit éreznek a hátrahagyottak, elárultak.
Nem arról akarok beszélni, hogy ne változtassunk- hisz az életemet köpném szembe, de az biztos, hogy meg kell gondolni, hogy mit áldoz be az ember. Mindent nem szabad. Szerintem.
