Lilinél jártam… 🙂
Régi mese ez is.
Manó születése után kaptam a kaukázusi kutyusomat. Apja volt az első kutya, aki mellettem nőtt fel, nagylány meg mellette tanult járni. Belekapaszkodott a kisborjú nagyságú (másokkal vadállat) kutyába, és sétáltak. Imádtuk őt is, majd Lindát is, aki az anyukája lett az én Cézimnek. (Mindketten Kedvesem főnökének a kutyái voltak, mi nála laktunk albérletben.)
Életem legnehezebb időszaka volt, és bizony ez a puha szőrgombóc sokat segített. Aztán sitty-sutty, hatalmas és elég ijesztő lett – már mások meg a cicák szemében.Tudni illik a kaukázusikról, hogy egygazdásak, csak a gazdi által elfogadtatott személyeket tűrik meg, a macskákat zsigerből utálják.
Átköltöztünk a saját házunkba, Cézinket megkötöttük, drótkötél kifútóra.
Aztán egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy minden délelött felbukkan egy gyönyörű, hatalmas kandúr, aki a kifutó hatótávolságától egy méterre leűl és pimaszul nézi az én habzószájú kutyámat. Majd nap-nap után mind közelebb helyezkedik. Élveztem a cica bátorságát, pimaszságát, próbáltam hát megközelíteni, nem hagyta, de én mindennap tettem ki neki egy-egy finom falatot, és kis idő múlva elfogadta. Hosszú kétoldali szelidítő folyamat volt.
Pár hónap múlva, már össszegömbölyedve, együttaludtak, és minket is elfogadott, jött, dörgölőzött, dorombolt. Kedvesem határozottan útálta a macskákat, de Tomit nem lehetett nem szeretni.
Mai napig nem tudom, hogy előzőleg kié volt, azt se tudom, hogy mikor elment, merre járt, de azt tudom, hogy otthonának tekintette a házunkat, cica barátnőjét hozzánk telepítette be szülni ( vagy elleni, vagy lecicázni ) . Aranyosan foglalkozott a kiscicákkal, tanítgatta őket vadászni, játszott, incselkedett velük.
Határozott egyéniség volt, sok szeretnivaló tulajdonsággal.
Aztán teltek az évek, vénűlt szegény, egyre több “harci sebbel”jött haza, már nem volt olyan erős, fűrge, egyre többet szeretett befeküdni a fásládába szundikálni, és egyre hosszabb időre tünt el, majd egyre gyengébben került haza. Egy nagyon hosszú kimaradás után hazavánszorgott, alig volt már élet benne, körbejárta a házat, végigdörgölőzött mindannyiunkhoz,fura hangokkal “beszélt hozzám”, volt az egészben valami fájdalmas és visszavonhatatlan. Marasztaltuk volna, de ő menni akart.
Azóta nem láttuk . Honnan jött, és hova ment, örökre az ő titka marad. Mienk meg az emléke. (Nagyon szerettünk!)
Nekem is kaukázusi kutyám van,de van benne németjuhász vér is. Én vagyok a gazdája,és ha nem vagyok otthon az ételt sem szívesen fogadja el mástól!A miénk már betörőt is fogott,mi voltunk az utolsók ahova bejött. Először gyógyult,utána bevonult a börtönbe! Kutyusom 50-60 kg,és ledöntöötte a lábáról a betolakodót! Nagyon hálás a szeretetért!
Nagyon szeretem az állatokat, de a kutyákhoz olyan vonzódást érzek, hogy már arra is gondoltam, hogy kutya lehettem az előző életemben.