Amilyen rosszul indult…

Vasárnap délelőtt a rokonság, pontosabban a nővérem  által sikerült annyira pocsékul éreznem magam, hogy csak na. Sajnos, soha nem voltuk olyan tesók, amilyen szerettem volna, hogy legyünk. Ő útált, mert én voltam a házikedvenc, én szerettem volna, ha szeret. 11 év korkülönbség van köztünk, és akkora szakadék, hogy a Mariana árok hajszálrepedés hozzá képest… Persze, felnőttként viselkedünk, és úgy teszünk mintha…, aztán elég egy szó és borul.

 Én hülye, meg mertem kérdezni, hogy kibékült-e apuval. Mert pár hete apum, aki nem egy szentimentális típus, sírt a telefonba majdnem 1 órát, mint egy gyerek, majd azzal fejezte be a beszélgetést, amivel kezdte : “nekem még a síromhoz se, soha. Számomra ő már nincs!”

 A szívem szakadt meg. Igaza volt…nem mondtam neki, inkább tereltem, hívtam, vígasztaltam, kerestem más szempontokat, de mindketten tudtuk, egy gyerek sem vághatja a szülő fejéhez a “Nekem nem kellessz!” mondatot. Így semmiképp sem, (meg egyébként sem) Békítettem volna, de nehéz volt szavakat találni.

De most én lettem a hülye (megint) mert én mindent elhiszek. Mert apu gonosz és mindig azon volt, hogy őt tönkre tegye! (És a plafonok, egek állnak még!!!)
Úgy mesél a múltról, mintha én nem tudnám mi volt (igaz, amit ő mesél, annak csak az ellenkezőjére emlékszem). Annyira fáj… Szembesíthetném az igazsággal, de fölösleges, mert csak az igaz szerinte, amit ő állít. (Hogy apu végiggürizte az életét miattunk, őt kétszer adta férjhez, támogatta mindkét válásánál, felnevelte a fiát, mintha sajátja lett volna, őt is erején felül segítette éveken át, azt mind álmodtam, meg a fia is.)Próbáltam mondani neki, hogy kedvesem, apu már nem fiatal, nem gondolja át talán minden szavát, 76 évesen csak egy kis szeretetre, törődésre vágyik…

Csak olaj volt a tűzre minden szavam, mert én nem értem meg. Ne csitítsam, mert csak messziről könnyű, direkt én akarom, hogy infarktusa legyen.
Kicsit hipochonder a drágám, folyton mindenféle baja van, legutóbb, mikor találkoztunk, mondta, hogy fogjam meg, érezni, hogy a fejében ott az agydaganat.
Mondom neki, doki, ct, kivizsgálás ( azt nem is lehet kitapintani ). Hagyjam, én sose értem őt meg.
 Na, jól felidegeltem magam, mert mondta, hogy a fia is az apám miatt így meg úgy. Én nagyon szeretem a fiát is, hisz mellettem nőtt fel, ő sokkal inkább tesóm, mint a nővérem. Hívom hát “öcsémet”, kicsöng- semmi, majd “hagyjon üzenetet”…
 
Olyan szomorúság telepedett rám, hogy csak lötyögtem ide-oda, mert tudom ugyan, hogy a rokonait nem válogathatja meg az ember, azt is tudom, hogy ő nem fog soha megváltozni,de…
 Az ő szemében én mindig szemét leszek, mert engem jobban szerettek.
Ezen nem tudok változtatni, se azon, hogy körülötte mindig csak rossz dolgok történnek, hogy őt nem szeretik a gyerekei sem… Hogy lehetne valakinek kitakarítani a szívéből a gyűlöletet? Ráébreszeteni, hogy mennyit árt így magának, hisz sokkal boldogabb lehetne, ha nem marna el mindenkit, ha nem beszélné be magának mindenáron az “áldozat vagyok” dumát.

Családom látta, hallotta a beszélgetésünket és a szomorúságomat, mondjuk ők azt nem értik, mit erőlködök, mért nem hagyom a fenébe. Szeretgettek, nevettettek, ölelgettek. Jó volt érezni , hogy van Családom.
Ebéd után Kedves becsalt, bújjak hozzá, szundizzunk kicsit. Átölelt, védett, mintha kizárna minden rosszat. Én meg bealudtam.

Egyszercsak hallom: ” halló ! “-affenében, a tévé,- tapizok csukott szemmel, halkítom,az meg csak szól, Halló!!, hisz levettem a hangot,mi van???,- hát a nappaliból hallózik valaki.
Kiugrok az ágyból, és láss csodát!!!  ott áll az unokaöcsém a nappali közepén, és hallózik. A ház üres, gyerekeim leléptek, Manó és Kedves szundizik, ajtó meg nyitvahagyva…
Hát így, meglepett ez a kölyök, és olyan jó volt, ahogy a nyakamba ugrott, megszorongatott. Hozta a kicsi barátnőjét is ( van vagy max 160 “magas”, és vagy 40 kg) én meg körbecsörögtem a szétröppent gyerekeimet, akik gyorsan hazajöttek rokonnézőbe baráttal, barátnővel.
Aztán csak néztem, ahogy körbeülik az asztalt, mindenki mellett a párja, és olyan boldog melegség öntötte el a szívemet, mint régen, anyunál. Főleg, hogy az “öcsém” megszólalt, “Jaj ilyen finom Mamalevest de rég ettem ! “- Ez volt a legszebb bók, hisz azt jelentette, hogy sikerült(!!!) a régi “otthon” tovább él.
Van ahova hazajönni . Annak aki akar.