Sose kérdezd, kiért szól….

Tegnap sok ilyen-olyan, jövős-menős dolgom volt. (Többnyire nemszeretemesek) De volt benne néhány perc, ami miatt szép volt és felejthetetlen.

A nap szépen sütött és a bankban kedvesen, gyorsan (!!!) végeztek a dolgaimmal. Csámpáztam hát a soroksári téren, kerestem egy bizonyos buszmegálót, de igen ráérősen, hisz a fogdokihoz “igyekeztem”, neki még bőven később kezdődik a rendelése. Nagyon elégedett fejet vágtam, kissé  mosolyogtam is magamban (remélem olyan monalisásan, és nem a bevettem-a-dilibogyómat-osan) .

  Szeretem a tereket, főleg ha gondozottak, és jó nézni, hogy a régi házak homlokzatát szépen felújítják. Pont a templomot bámultam, meg a vele szemben levő, gondolom hozzátartozó házakat, mikor elkapott egy érzés, hogy bemennék. Persze, az ajtó zárva, mert az már nem egyértelmű, hogy az ember csak úgy besétál, leül elmélkedni egy padra, vagy csak megcsodálja az épületet. Már kissé fakult a mosolyom, de pont ahogy hátat fordítottam neki, felcsendült a harangjáték ! Mintha válaszolt volna az előző bemegyek érzésemre (pedig három óra volt, gondolom a véletlen csak az volt, hogy én, ott, akkor).
  Kedvesen, símogatóan búgtak, zengtek a harangok, de nem szomorúan, mint ahogy én emlékeztem, hanem olyan frissen, boldogan, mintha szerelmes tinédzserek évődtek volna. Kata képe ugrott be, nem tudom miért, és keresni kezdtem a vízköpőket…(Nem találtam, lehet ezen a templomon  nincsenek is).
  Én ott álltam, néztem az égre törő tornyokat,  kupolát, eget, fürdettem lelkem a zenében, arcom a napsütésben, körülöttem meg sietős, fáradt arcú emberek kissé döbbenten vetették rám pillantásukat, de már siettek is tovább, gondolom furcsa volt, hogy én így ráérek.