Mondanám én…

 Mármint a magamét…

Néha mondom is, az nem mindig jó, (már annak aki hallgatja). Néha sikerül lenyelnem, mielőtt kimondanám, de az nem jó nekem…most ez se az én dolgom, de akit érin,t az a szívemben a legfontosabb helyek egyikét birtokolja. Tehát nem tudok közömbös maradni az őt érintő dolgokban. Bár próbáltam én csöndbe maradni…

Hát így. Azt mondták rám, hogy szépen írok a szerelemről…Meg is lepődtem, hisz még talán nem is írtam.

Számomra a szerelem, az, “ha egyik a másikát röpülni hagyja, de ha kell a szárnyát kölcsönadja”, sőt, ha szárnyalásra késztetjük egymást. Úgy, hogy közben tiszteljük a másikban az embert, a férfit, vagy ő bennem a nőt. Semmi estre sem bilincs, hanem ajándék, aminek meg kell becsülni minden percét. Amíg tart. És ha netán vége, szépen elcsomagolni, elrakni mindazt belőle, ami szép volt. Mert az ajándékokat meg kell becsülni.

Tudom, minden fájdalmas, ha véget ér, hogyne tudnám!

DE ! Ha szerettem valakit, aki nem úgy dönt, ahogy nekem jó, akkor bizony lenyelem a békát, akármilyen nehéz, és félreállok. Mert ő csak így lehet boldog. És ha szeretem, azt akarom, hogy boldog legyen, még akkor is, ha nélkülem. Mert ha nem így teszek, akkor nem őt szerettem, csak az érzést, amit nekem adott. És bizony kell legyen mindenkiben annyi tartás, büszkeség, hogy ha azt mondják nem kellessz, akkor nem erőlködik.

Mert ha mindennek ellenére az illető csak nyomul, nyomul, minden elképzelhető helyen és módon, heteken át, bizony az már zaklatás. És az érzelmi zsarolás is az. (Tönkretettél, öngyilkos leszek, hozz virágot a síromra stb.) Ennek semmi köze nincs már a szerelemhez. Ez már bosszú.

Nos ez az, amit én erről gondolok. Megmondtam. lehet velem nem egyet érteni, de attól ez nálam így működik.