Ha Manó beteg, én nem alszom…Ez nem rendkívűli, nekem természetes már, hogy ilyenkor fogok egy könyvet, úgy helyezkedek el, hogy minden mozdulatát lássam és így olvasva, figyelve, meg-megsimizve a homlokát töltöm el az éjszakát.
Lévén géphiány is, sikeresen végigrágtam magam 200 év magányon.
Mielőtt még felkapnátok a fejeteket, nem, ez nem elírás! Ugyanis a Marquez Száz év magányát befejeztem, és elkezdtem Bánki Éva Esővárosát. Eddig szégyenszemre nem hallottam sem a szerzőről sem a könyvről. Kíváncsi lennék, kedves napsugárlány, direkt választottad ezt a könyvet (bár én nem hiszek a véletlenekben 🙂 !) kísérőül a kölcsönkönyv mellé. Hiszen téren és időn átutazva, újabb száz évről szól és újabb többgenerációs magányról.
Számomra nagy élmény volt ez a két könyv, főleg így, egymás után. Ahogy a történelem és az emberek alakítják tragikus sorsukat, mindez átszőve a miszticizmus pókhálószerű szálaival, a szavak és a helyzet kreálta fülledt légkörben, maga volt a varázslat. Mint az ébredés előtti pillanat, mikor az álomképek közé becsúsznak a valóság illatai, és magunk se tudjuk szétválasztani az érzéseinket a vágyainktól.
Egy biztos, nem rohanós, kikapcsolós könyv egyik sem, kell hozzájuk az elcsendesedés, hisz olyan ajtókat, kapukat feszegetnek, amihez kell az alázat, az áhitat, vagy valami kissé módosított tudatállapot. Kell a másság- elfogadás, a csodavárás.
Köszönöm.
🙂 puszi