Túró-(s)puliszka

Kedves olvasóim, ismeritek-e a túróspuliszkát?

Ettetek-e már fatányérról, ahogy ott remeg, illatozik, gőzölög ez az egyszerű, juhász(vagy szegényember)étek ???

Elkészíteni nem ördöngösség. Csak egy kis kukoricaliszt kell hozzá( de
dara is megteszi), meg némi szalonna, öklömnyi túró(juhtúróval az
igazi).

Az igazi, régi recept szerint valahogy úgy kell nekikezdeni, hogy
elszaladsz a forráshoz tiszta vízért. Közben nem árt némi rőzsét
begyűjteni, hogy könnyebb legyen a tűzrakás. Utadon, mig kancsód
megtelik vízzel, hátad tűzrevalóval, okosan teszed, ha feltöltöd szemed
a szerte heverő szépségből, orrod a fenyves gyantás illatával és lelked
hálával, hogy itt lehetsz.Visszaérve , gondosan tüzet gyújtassz,
felteszed a vizet forrni. Mikor a harmatcseppek felszaladnak elfecsegni
titkaikat a felszínre, kis sót raksz bele, és jó szívvel gondolsz a
bányászra, aki hozta neked.  ezután előveszed a kis zsákot, amit nénéd
szőtt, varrt (még egy kis hímzett kalászt is csempészett rá) és
óvatosan kiemelsz egy maréknyi lisztet. Megcsodálod mélysárga színét,
és szépen adagolva, beleengeded a víz közepébe, hagyva, hogy szép
halmot alkosson( ha többen vagytok, ismételd meg!), majd türelmesen
kivárod, hogy rábugyogjon a víz, mint fordított vulkánkitörés. Aztán
félreveszed a tűzről, asztalkendővel letakarva kissé pihenni hagyod,
addig előveszed a fakanalat, a kisszéked és mellételepszel. Itt
kezdődik a te munkád neheze. Ritmusosan, egyenletes mozdulatokkal addig
kell kevergetni, míg nem marad benne csomó. (Közben dúdolni, vagy
füttyögni ajánlatos, már csak a ritmus miatt is) Egy lábasban
megpirítod a csinosra vágott szalonnát, jól elmázolod az oldalán, hogy
fényesen várja a tápláló csodát, majd kiveszel belőle, csupán az alján
hagyjál néhány pajkos pörcöt. A puliszkát deszkára borítod és
kendermadzaggal felszeleteled, de ne cikkekre, mint a sajtot szoktad,
hanem víszintesen kanyarítsál le belőle egy-egy gurigát. Ezt nagy
gondossággal csúsztasd a fénylő lábasba, fröcsköld meg a
szalonnazsírral , majd morzsolj rá a túróból. Ennyi az egész. Addig
rétegezed, míg van mit. A tetejére ügyelj,hogy puliszka kerüljön, és a
pörc java. Ízletes étel, jó alapja a későbbi munkáidnak.

Hát valahogy így mesélte volna nagyapám. Már ha mesélt volna, mert
bizony a beszéd nem volt a kenyere, de a puliszkát mindig ő keverte, s
hümmögött hozzá “hm-hm-hmhmhm. ” Dünnyögését néha ma is hallani vélem,
pedig már régen “odaát” dünnyög. (hogy pontosan hol, azt ne firtassuk)

Hát ezt most esti mesének hoztam, de mivel tisztában vagyok tökéletlenségemmel, álljon itt neketek egy kis igazi mese, a funtinelli boszorkányból:

“Amennyi az éjtszaka, annyi a nappal. Amennyi az öröm, annyi a
bánat. Minden nappalhoz szükséges egy éjtszaka, és minden éjtszakához
szükséges egy nappal. Minden éjtszaka sok-sok gyermeket csinálnak ezen
a világon, hogy legyen mért dolgozzanak és éljenek nappal az emberek.
Minden bánattól megnõ az ember itt bent egy kicsit, itt bent – ujjával
néhányszor rákopogtatott keszeg mellére -, itt bent, érted. Megnõ az
ember, meglombosodik, mint a fa. Megtanul valamit. Mint a fa, a lombja
által. Több napfényt magába szívni, ameddig süt a nap, és félretenni
belõle valamit a levelekbe… érted? Jobban örvendeni az örömnek,
érted? És félretenni belõle valamit. Ehhez kell értsen az ember. És
erre való a bánat, hogy megtanítsa. Éppen annyi van belõle, mint az
örömbõl. Éppen annyi. Úgy, mint a nappal s az éjtszaka. A különbség
csak az, hogy a nappal s az éjtszaka dolgát elrendezte az Isten. De az
öröm s a bánat dolgát nem rendezte el. Azt csak kiporciózta éppen, mint
ahogy a juhoknak a szénát porciózza az ember. Hogy ennyi jut ebbõl, s
ennyi abból. Ez a kommenció. Az öröm. Meg amit fizetni kell érte. A
bánat. Ennyi jár. Akár tetszik, akár nem. Ennyi jár, s ez elõl nem
lehet megszökni. Mármost, aki nem egyformán osztja be, hanem elõbb
végez az örömmel, annak a végin csak a bánat marad. Így van ez. Meg
kell enni! Ezt is, azt is. A puliszkát is, a túrót is. Aki nem keveri
össze ésszel a kettõt, hanem elõbb fölnyalogatja a túrót, annak a
végire üresen marad a puliszka…!

… Aki mindég csak puliszkát eszik, mindég csak puliszkát,
akarattal… s a túrót félreteszi… annak vigyáznia kell, nehogy végül
is a túró megromoljék… Ami pedig másokat illet…, nem kell irigyelni
azt, aki mind csak pusztán eszi a túrót. A puliszkát, tudod, azt
mindenkinek meg kell ennie! Én tudom ezt, én… nekem elhiheted. A
puliszka, az nem romlik el. Az nem. Azt bizony meg kell enni, mind egy
szemig. Ha öregen is, ha kutya-fáradtan, kutya-magányosan is. Azt meg
kell enni. Nincs meghalás addig, míg az utolsó keserû morzsát is föl
nem szedte az ember. Az így van.”