![]()
Azon a reggelen rohantam ki a fürdőbe, jobban mondva inkább tolattam, hisz hatalmas pocakomtól alig láttam. Folyt a magzatvíz. Rengeteg. Nem is jött hogy higgyem, hogy ennyi van, mintha kinyitottak volna egy csapot, csak ömlött, ömlött.
Mire kissé csillapodott, ébresztettem a fiamat, hogy szaladjon át a szomszédba, hívják a mentőt.(telefonunk nem volt). A csomagolással nem kellett bíbelődnöm, hisz már be volt készítve minden. Igaz, hogy elvileg hétfőre, aznap meg vasárnap volt, de hát a pénteki ultrahangon így beszéltük meg a dokimmal. Mentő jött, gyors puszi az álmos, ijedt gyerekeimnek, integetés az aggódó szomszédoknak, és irány a Rókus.
Dokim nyaral, holnap jön vissza. A fájásaim kibírhatóak, a tágulás beindult. Reggel hat óra. Sivár vajúdó szoba. Az ügyeletes doki álmos, vagy alapból közönyös. Köszön, megkérdezi, hogy ugye harmadik gyerek, akkor oké, nem lesz baj! Kilenckor átvisznek műtőbe, itt lesz a szülés. Mondom, hogy olyan furcsa érzésem van, most teljesen mást érzek, mint az előző kettőnél. Akkor a tágulás olyan volt, mintha belülről feszített volna, most meg ez az érzés hiányzik, olyan tompa a fájás, olyan furcsa az egész. Dokit marhára érdekelte, csak annyit mondott várni kell még, és balra el.
Közben kaptam szép lógó csövecskéket, meg ugye hallgattam a kis Emesém szívhangját. És valami jeges félelem kezdett felkúszni a torkomba. Valami nem jó!, Nem tudtam mi nem, de olyan biztosan éreztem, mint azt, hogy szűlnöm kell. De valami nem olyan, szomjas voltam, elzsibbadtam, sétálni szerettem volna, vagy legalább felállni, de nem lehetett, oda voltam kötözve. Hallgattam a csöndet, hisz akár ravatalozóba is feküdhettem volna. Szembe velem csak egy óra kattogott, meg ugye a monitor zümmögött halkan. Néha belesett egy szülésznő, de már szaladt is tovább. Tizenegy után megkértem, hívja a dokit. Jön, mondom neki, hogy mit érzek, biztos rendbe van-e minden, annyira nem jó amit érzek, lehet, hogy esetleg császárral kéne??? “Anyuka, ne hisztizzen (!), nincs itt semmi baj!”
Már ment is ki, de nem túl messzire, a szülésznő még sertepertélt kicsit a környékemen, kaptam egy biztató mosolyt, meg egy-két emberi szót.Tett-vett egy kicsit, rendezgetett ezt-azt, hogy kéznél legyen minden. Aztán egyszer csak odaugrott, nézte a monitort, próbált valamit igazítani, de bizony nem lett jobb semmi. Szívhang leállt.
Nem részletezem, hogy tolták, húzták ki a kis testét, hogy rohantak el vele.Hogy ők voltak nagyobb pánikban, vagy én. Hogy maradtam ott a kétségeimmel, milyen érzés volt, hogy nincs velem senki, aki mehetne megnézni, hogy úristen, mi van az én pici lányommal. Hogy válaszoltak úgy a kérdéseimre, hogy semmivel se lettem okosabb, sőt, ha lehet ezt fokozni, csak még kétségbeesettebb.
1997, június 29, 12 óra- itt kezdődött kislányom élete– írhatnám, de inkább harcot írok, mert bizony az agyvérzés, és az egyéb rendellenességek igen alacsonyra nyomták az esélyeit. Mert bár az ultrahangon, pénteken még azt mondták, hogy minden rendben, a Valóság ezzel szemben az, hogy Manóm feje akkora volt majdnem, mint az egész teste, semmi izomtónusa nem volt…Szám feletti ujjacskák minden végtagon. Nem szépítem, torz volt és esetlen, sírni alig tudott, szopizni egyáltalán, hisz a lélegzetvétel is nehezére esett. Féltem megmutatni a bátyjának.
És igyekeztem nem venni tudomást a többi boldog kismama riadt pillantásaitól.
Mert hiába nem szopizhattunk, én is bementem, mikor csak lehetett, kivettem az inkubátorból, amiben alig fért el, hisz az nem négy kilós óriásbébikre volt kitalálva. Jaj, azt nem is mondtam, hogy bőre durva, és szürke volt. Élet csak a kis szemeiben pislogott. Hogy a szívem majd beleszakadt a látványban, azt nem hiszem, hogy mondanom kell.
A dokikról leginkább nem kellene mondanom semmit. Ha megtehették, kerültek, szinte bújdostak előlem, kivéve a gyerekorvost, aki hideg , rendreutasító hangon közölte, hogy “ennek a gyereknek semmi esélye az életbemaradáshoz, legjobb lenne most lemondani róla”. Visszakérdeztem, neki van-e gyereke, lemondana-e róla.
Meg különben is, ha én nem szeretem, akkor ki szeretné???
Hát ez volt 11 évvel ezelőtt.
Most meg itt egy csupa mosoly- és szeretetemberke, aki itt táncol mellettem, és ugyan még nem érti, hogy mi az, hogy szülinap, aki nem tudja elfújni a gyertyáit, nem hoz nekem bizonyítványt, nem mondja, hogy szeretlek anya, de ölel, és bújik, és tanít szavak nélkül, nap, mint nap. És letörli a könnyeimet.
Köszönöm, hogy vagy nekem!
![]()
