Bee happy!

A tordai hasadék mondája

 

 Szent László király csudálatos dolgairól regélek most, olvassátok, hallgassátok kegyeletes szívvel. Sem azelőtt, sem azóta nem volt a magyarnak királya, aki véle vetekedhetnék vitézségben. És tündökölt az ő lelkének tisztasága, nem volt azon egy mákszemnyi folt. Szent életéért szerette az Isten, s valahányszor nagy veszedelem fenyegette a kegyes szívű királyt és népeit: segedelmére küldé Isten az ő angyalait, s népeivel együtt csudálatos módon megmenekedék..

Egyetlenegyszer kényszerült megfutamodni a világhíres vitéz László király az ellenség elől, mert egymagára maradt, s amint körülnézett, látta, hogy hiábavaló nagy ereje, vitézsége: nem verhet le százakat egyedül. Érezte, hogy szüksége van rá még a magyarnak (a fűszál is feltámadt ellene), megsarkantyúzta hát kedves Szög paripáját, s nekivágtatott a tordai hegyeknek.

– Utána! Utána! – ordították a kunok, hogy ég-föld zúgott az ordításuktól.

Ha Lászlót kézre keríthetik, övék lesz a magyar föld: mind László után vetették magukat. Véres hab vert ki a paripáján, már-már utolérték a kunok. Még egy pillanat, s a magyarok aztán sirathatják Szent László királyt.

– Ó, Uram, segély! – fohászkodott föl László, szemét az égre emelvén.

S ím, abban a pillanatban kettéhasadt a tordai hegy: László háta mögött rettentő nagy hasadék tátongott. A kunok döbbenve állottak meg a hasadék partján, de amerre néztek, nagy hosszúságban húzódott a hasadék, László meg csöndes, lassú léptekben mendegélt tovább, vissza az ő népéhez.

Többet aztán nem is történt, hogy László a kunok előtt fusson. Mindig a kunok futottak őelőtte. Egyszer azonban a nagy diadalnak szinte szörnyű kudarc lett a vége. Eszük nélkül szaladtak a kunok, hegyen-völgyön át, s talán kiszaladtak a világból, ha a kunok vezérének ördöngös gondolata nem támad. Egyszerre csak, mit gondolt, mit nem a kun vezér, szórni kezdte tarsolyából a csengő aranyat s ezüstöt, s intett a vitézeinek is, hogy csak hányják el azok is, ami pénzük van, majd meglátják, mi nagy haszna lesz ennek.
Na, az ármányos vezér jól számított, mert a magyarok egyszeriben félbenhagyták az üldözést, s mohón szedték föl a pénzt.
– Hagyjátok! Hagyjátok! – csendült végig a magyarok sorain László hangja. – Ráértek erre később is! Utánam! Hajtsuk a kunt, hajtsuk!

De hiába, a magyarok nem hallották László szavait. A pénzre gondoltak most mind. Hát nem is csoda, hogy eltántorította, különösen a szegényebb rendű vitézeket, hiszen csak úgy ragyogott, fénylett a föld a tenger aranytól, ezüsttől. Hiszen csak ez kellett a kunoknak. Amint a magyarok a pénznek estek, megállapodtak a futásban, s visszafordultak, hogy rácsapjanak a pénzszedő magyarokra.

László szomorúan tekintett föl az égre: onnan várt segedelmet.

Isten meghallgatta a szentéletű király imádságát, s ím, halljatok csudát: azok a ragyogó sárga aranyok, azok a tejfehér ezüstök egytől egyig kővé változtak. Ez volt a magyarok szerencséje. Megértették Istennek csudás intését, lóra kaptak mind, s haj, kun, haj! kiáltással újra űzőbe fogták a kunokat, s meg sem is pihentek, míg az országból ki nem kergették őket.


 

A képen “szent László pénze” látható.

(Csak, hogy tisztább legyen a lelkiismeretem, bevallom, innen kölcsönöztem.)


Mese- (vagy nincs mese ?) !

Wass Albert: Virágtemetés

Kolozsvár, 1927

Annak, aki velem temetett.

ELŐHANG

      Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer, meg ezer apró csillámló homok-szemcséből, és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.
     És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.
     De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének.
     És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelső szél összedönti.
     És jött az első szél: és nem döntötte össze.
     És jött a második szél: és az sem döntötte össze.
     És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.
     És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára. és ledöntötték az ő oszlopát.
     És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének.
     És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homok-szemcséből és a homok-szemcséket köddel kötötte
össze.

Szentgotthárd, 1926. november 14.

Angyal költözött hozzánk

 

Azon a reggelen rohantam ki a fürdőbe, jobban mondva inkább tolattam, hisz hatalmas pocakomtól alig láttam. Folyt a magzatvíz. Rengeteg. Nem is jött hogy higgyem, hogy ennyi van, mintha  kinyitottak volna egy csapot, csak ömlött, ömlött. 

Mire kissé csillapodott, ébresztettem a fiamat, hogy szaladjon át a szomszédba, hívják a mentőt.(telefonunk nem volt). A csomagolással nem kellett bíbelődnöm, hisz már be volt készítve minden. Igaz, hogy elvileg hétfőre, aznap meg vasárnap volt, de hát a pénteki ultrahangon így beszéltük meg a dokimmal. Mentő jött, gyors puszi az álmos, ijedt gyerekeimnek, integetés az aggódó szomszédoknak, és irány a Rókus.

Dokim nyaral, holnap jön vissza. A fájásaim kibírhatóak, a tágulás beindult. Reggel hat óra. Sivár vajúdó szoba. Az ügyeletes doki álmos, vagy alapból közönyös. Köszön, megkérdezi, hogy ugye harmadik gyerek, akkor oké, nem lesz baj! Kilenckor átvisznek műtőbe, itt lesz a szülés. Mondom, hogy olyan furcsa érzésem van, most teljesen mást érzek, mint az előző kettőnél. Akkor a tágulás olyan volt, mintha belülről feszített volna, most meg ez az érzés hiányzik, olyan tompa a fájás, olyan furcsa az egész. Dokit marhára érdekelte, csak annyit mondott várni kell még, és balra el.

Közben kaptam szép lógó csövecskéket, meg ugye hallgattam a kis Emesém szívhangját. És valami jeges félelem kezdett felkúszni a torkomba. Valami nem jó!, Nem tudtam mi nem, de olyan biztosan éreztem, mint azt, hogy szűlnöm kell. De valami nem olyan, szomjas voltam, elzsibbadtam, sétálni szerettem volna, vagy legalább felállni, de nem lehetett, oda voltam kötözve. Hallgattam a csöndet, hisz akár ravatalozóba is feküdhettem volna. Szembe velem csak egy óra kattogott, meg ugye a monitor zümmögött halkan. Néha belesett egy szülésznő, de már szaladt is tovább. Tizenegy után megkértem, hívja a dokit. Jön, mondom neki, hogy mit érzek, biztos rendbe van-e minden, annyira nem jó amit érzek, lehet, hogy esetleg császárral kéne??? “Anyuka, ne hisztizzen (!), nincs itt semmi baj!”

Már ment is ki, de nem túl messzire, a szülésznő még sertepertélt kicsit a környékemen, kaptam egy biztató mosolyt, meg egy-két emberi szót.Tett-vett egy kicsit, rendezgetett ezt-azt, hogy kéznél legyen minden. Aztán egyszer csak odaugrott, nézte a monitort, próbált valamit igazítani, de bizony nem lett jobb semmi. Szívhang leállt.

Nem részletezem, hogy tolták, húzták ki a kis testét, hogy rohantak el vele.Hogy ők voltak nagyobb pánikban, vagy én. Hogy maradtam ott a kétségeimmel,  milyen érzés volt, hogy nincs velem senki, aki mehetne megnézni, hogy úristen, mi van az én pici lányommal. Hogy válaszoltak úgy a kérdéseimre, hogy semmivel se lettem okosabb, sőt, ha lehet ezt fokozni, csak még kétségbeesettebb.

1997, június 29, 12 óra- itt kezdődött kislányom élete– írhatnám, de inkább harcot írok, mert bizony az agyvérzés, és az egyéb rendellenességek igen alacsonyra nyomták az esélyeit. Mert bár az ultrahangon, pénteken még azt mondták, hogy minden rendben, a Valóság ezzel szemben az, hogy Manóm feje akkora volt majdnem, mint az egész teste, semmi izomtónusa nem volt…Szám feletti ujjacskák minden végtagon. Nem szépítem, torz volt és esetlen, sírni alig tudott, szopizni egyáltalán, hisz a lélegzetvétel is nehezére esett. Féltem megmutatni a bátyjának.

És igyekeztem nem venni tudomást a többi boldog kismama riadt pillantásaitól.

Mert hiába nem szopizhattunk, én is bementem, mikor csak lehetett, kivettem az inkubátorból, amiben alig fért el, hisz az nem négy kilós óriásbébikre volt kitalálva. Jaj, azt nem is mondtam, hogy bőre durva, és szürke volt. Élet csak a kis szemeiben pislogott. Hogy a szívem majd beleszakadt a látványban, azt nem hiszem, hogy mondanom kell.

A dokikról leginkább nem kellene mondanom semmit. Ha megtehették, kerültek, szinte bújdostak előlem, kivéve a gyerekorvost, aki hideg , rendreutasító hangon közölte, hogy “ennek a gyereknek semmi esélye az életbemaradáshoz, legjobb lenne most lemondani róla”. Visszakérdeztem, neki van-e gyereke, lemondana-e róla.

Meg különben is, ha én nem szeretem, akkor ki szeretné???

Hát ez volt 11 évvel ezelőtt.

Most meg itt egy csupa mosoly- és szeretetemberke, aki itt táncol mellettem, és ugyan még nem érti, hogy mi az, hogy szülinap, aki nem tudja elfújni a gyertyáit, nem hoz nekem bizonyítványt, nem mondja, hogy szeretlek anya, de ölel, és bújik, és tanít szavak nélkül, nap, mint nap. És letörli a könnyeimet.

Köszönöm, hogy vagy nekem!

:-(

 Elakadtam.

Ezek a betonip falak, a rajtuk vágott lyukak..semmire nem lehet semmit tenni, előbb kell valami, aztán jöhet rá ez-az . A dekopír fűrészemről is kiderült, hogy szabadnapos, nem dolgozik… Bedugnám én, de hogy? mivel? az eredeti ötletem életképtelen, a kreativitás megszökött, vagy nyaralni ment, az agyam helyén nem tom mi van, de hogy nem dolgozik, az tuti. Meg fáj a fejem…Meg beszélnék, de nincs kivel…Próbáltam Kedvestől ötletet kérni, de nem hajlandó adni. Őt nem érdekli…és nem tárgyal velem…Miért is gondoltam, hogy akit 10 évig nem zavart a látvány, az majd most… Nagyok nincsenek itthon, Manó nyűgös…

a jókedvem is lelépett…

Nincs cím megadva

 Kedves hazajött!!! Már alszik. Cica elvitte a nyelvét, nem beszél. Nem is evett a főztömből, jobb a tűkörtojás, s.k.

Fürdőszoba szépül. Én csupa ragacs. Meg csönd. Pá.

Nincs cím megadva

Milyennek látsz másokat?

Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:

– Milyenek itt az emberek? – tudakolódta.


– Hová valósi vagy? – kérdezett vissza az öreg bölcs.


– Athéni vagyok.


– És felétek milyen nép lakik? – kérdezett tovább az öreg.


– Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért
is jöttem el onnan.

– Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval
és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. – mondta az öreg.


A vándor búsan folytatta útját.


Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az

érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta,
hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.

– Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon


becsületesek! – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.


– Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre
találsz majd! – mondta az öreg bölcs.


A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.


A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:

– Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű
vagy!


Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:

– Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a
szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.

Péntek-mert az jó

 Éjjel jó kis vihar volt, de reggelre kellemesen hűvös idő fogadott. Elmosta a port, a fülledtséget. Remélem belőlem is kimosta a dühöt, majd talán ma higgadtan elbeszélgetek Kedvessel. Már, ha lesz kivel, és nem kezdi el a “haragszom rád, nem beszélek” féle műsort. Ha mégis, akkor jegelem a témát egyelőre és igyekszem valami hasznossal lefoglalni magam. Lánykám hívott, leértek, teszik neki, és boldog.Tehát süt a nap, és ami nem szép, azt majd széppé tesszük.
Ha ma nem, majd holnap.

Mondjuk sokat dobott a kedvemen, hogy boszibarátnőm érezte ma reggel, hogy át kell jönnie hozzám. Jól elpletyiztük a délelőttöt. Na, húzok főzni.

Pussz mindenkinek!

ÁÁÁ…(üvölteni tudnék)

(Az előszó az előbbiből szándékosan kimaradt)

 Azt hittem, hirtelen elsűlyedek, mikor a lányom megszólalt, hogy beugrik a kocsmába elbúcsúzni az apjától…Csak reméltem, hogy téved, nem lesz ott az apja. Bele se mertem gondolni, milyen vélemény lehet erről azokban, akik teljes családdal átjöttek bemutatkozni, elkérni a gyerekemet, hogy nyaralni vihessék, azt a gyereket, akinek az apja még haza se jön, aki nem kíváncsi, hogy ki viszi, hova a lányát, mert fontosabb a kocsma..

 Na, igyekeztem hinni, hogy minden ok, de Kedves hazajött és mondta, hogy látta a családot, mikor Nagylány bement hozzá. Felforrt az agyam, de gyorsan kinyitottam a szelepet, kiengedtem a gőzt, mindezt szó nélkül. Aztán szóba jött, hogy náluk is vannak gondok a lánnyal, aki elég fiúsan néz ki a hormonzavar miatt. Erre megszólal a dráhgám, hogy “jobb lenne szakítani a lánynak ezekkel.” Itt volt az, hogy ÁÁÁÁ, de nem szóltam be, csak szépen mondtam, hogy ugyan már, ezt ők is mondhatnák a Manó miatt, de normális ember ilyet nem…És közben vettem a nagy levegőt, hogy legyűrjem a dühömet, és ne emeljek hangot…Megmelegítettem a vacsorát, eléraktam szó nélkül.  Ő közben , csak mondta, mondta, hogy az egyik haver így, a másik úgy…De úgy látszik, még mindig nem tanultam meg kordába tartani az indulataimat. Már a hangja is idegesített…

És játszmát kezdtem…Ahogy a nagykönyvben írják, ezt ne címszó alatt.
“Hogy ez nem igaz, hogy rohadt 10 perc van még a Barátok köztből, de nem képes békén hagyni, hogy a másik szobába megnézzem,(mert a mi szobánkban, ugye, nem nézhetek ilyet! ) igazán lehetne már benne annyi figyelmesség, hogy több órás kocsmázás után nem képes a végét kivárni, és akkor jönni…”

Aztán szó szót követett, a kimondott szavak számának növekedése egyenesen arányosak voltak a hangerő emelkedéssel…Magyarul az utolsó mondatokat üvöltöttük egymásnak… Ő kidobta a vacsorát a kutyának és közölte, hogy elmegy vacsorázni, és ezután 10 előtt ne várjam. Mondtam ugyan, hogy nem órákról, csak 10 rohadt percről volt szó…Na, sebaj, elment…

Én meg majdnem megfulladtam a dühtől. Mert üvöltözök a hülyeségeken, de azt, amit kéne, ami súlyos, azt nem mondtam, nem is említettem…

Azt mondják, ha a kacsa nem tud úszni, nem a víz a hülye...

(na, szépen kiraktam a szennyest)

Megárvultam

 Na, nem úgy!!! 🙂 Semmi katasztrófa nincs.

Csak lányomnak az új barátja megy nyaralni a családjával Füredre.

És ők szépen kitalálták, hogy viszik magukkal a lányomat is.
Már a közvélemény kutatás, rábólintós-engedély kérés folyik egy ideje, most meg eljöttek szépen, teljes létszámban megismerkedni, elkérni. Pedig még talán két hónapja is alig van, hogy járnak. És most, beállít egy csupabáj kedves család, olyan közvetlenül, mintha együtt nőttünk volna fel. Mert ők megkedvelték a lányomat, és viszik, csak engedjem. És ha nem adják el útközben, akkor vigyáznak rá!-(na, jó ez ilyen viccecske volt). Nem, nem kell semmi, ne pakoljak, tonnányi kaja, meg minden már útra kész, csak pár ruha, és persze őnagysága, aztán, gyerünk.

Hát így neveljen lányt az ember…aztán jönnek és elviszik…
Itt meg hirtelen megnő a ház, vagy csak üresebb lett, vagy én árvultam el??? 🙂

Na, jó, nem kell aggódni, nem fogom én ezt tragédiának fel, dehogy, hisz örülök, csak már megint itt van ez az “engedd el a kezét, saját útja várja”-dolog. És vigyorgok, hogy nocsak, nocsak, miből lesz a cserebogár, meg mikor nőtt ez így meg, de edzeni kell ám a lelkem, mert bizony jövőre nagykorú, és már nem feltétlenül én kell őrizzem a lépteit. Vénülök…
Ááá, dehogy, csak ezek a “büdös kölkök “gyorsabban nőttek fel, mint  ahogy én vénülök 🙂 Jó éjt mindenkinek!

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!