Nem értem néha az embereket. Tele vannak panasszal, önsajnálattal.
Útálják magukat. És nem értik, miért nem szeretik őket. Felsorolják mit
nem kapnak meg az élettől, társtól, gyerektől. Szeretik, ha áldozatok,
és zsarolják a környezetüket ezzel.
Nos, kedves olvasóim, nehogy ám sértődés legyen, ezt nem nem rólatok írom.
Aki miatt írom, ő nem olvas. Se engem, se mást. Könyvet se, újságot
se. Minek? (Na ezt se értem, de ez már más téma.). Aztán pszihodoki,
mert hű de sz.r az élet, és marékszámra jöhet az antidepresszáns. Előbb
gyenge, aztán egyre erősebb. Alig pár hónap után egy megkeseredett,
elhízott, tompatekintetű, zsíroshajú zombi jön velem szembe. Mondja,
hogy már élni sincs kedve, sok a baj. De most volt a dokinál aki
megírta neki a receptet 6 hónapra !!! .(most mondjam, hogy ennyi
Xanaxszal, akár több ember is öngyilkos lehet, nemhogy egy labilis,
kikészült, amúgy is gyengécske lelkű nő) Mondom neki: keress másik
orvost, hisz ez nem gyógyít, csak gyógyszerez. De nem, hisz apu is ezt
szedte évekig…
Ez egy régi sztori, azóta volt válás, elvitte a házat a nemfizetett
hitel, baj jött bajra. De ő inkább aludt, mert nem bírta. Ja és utálja
magát, meg mindenkit.
Miért nem lehet egy kicsit őszintébben élni. Saját magunkkal
szemben. Mert előbb ott kell rendet rakni. Aki nem fogadja el magát,
nem tanulja meg értékelni, szeretni saját magát, az nem tud tovább
lépni. Meg azt, hogy bizony tenni is kell, maguktól ritkán oldódnak meg
a dolgok, (szinte soha).Mintha félne, hogy ez bűn. Meg ez a félelem az
egyedülléttől. Unatkozom… Nem szeret senki. Persze, jobb, ha van
akihez oda lehet bújni, de nem bárkihez, nem minden áron. Aki saját
magát se tudja szórakoztatni, az hogy szórakoztat mást? Azt hiszem, már
gyerekkorban nem tanuljuk meg rendesen alkalmazni a szavakat, tetteket.
Megtanítjuk kérni, és nem kell adnia semmit. Nem is ad. Mert tenni
valamit, az fárasztó, időigényes. Előbb lássam, mit kapok, aztán
viszonzom, vagy nem. És sivárul az élet. Mert mintha a tükörtől várnánk
simogatást, az az ember itt szemben is erre vár. Mutogatunk a másikra,
ha nem úgy alakul, ahogy szeretnénk Csak mintha elfelejtenénk, hogy
lehet tenni a másikért tiszta szívből, önzetlenül, és ez nekünk szinte
jobb. Mert adni jobb. Bármit. Időt, figyelmet, szeretetet, kedvességet.(
Most én is szégyenkezem kicsit, elkerülte a figyelmemet a tegnapi apák napja, magammal voltam elfoglalva)
(Ja és köszi Hívatlan, a Szendi Gábor cikkeit. Tanítani kéne!)
Mit mondjak?Teljes mértékben egyetértek veled! i:–)))
Mármint azzal, hogy özetlenül, kérés nélkül, először adni,magunkért! Ha kapunk is, az hab a tortán!!!
Ui.: Önzetlenül szeretett volna lenni! Szép,nyugis napokat kívánok!! :–)))
Nemrég még én is ilyen voltam, de szerencsére ma már máshogy látom a dolgokat, és így utólag nem is értem miért volt ez nekem jó. Könnyű elmerülni az önsajnálatban és a körülményeket vagy másokat hibáztatni a szenvedéseinkért. De ha egyszer rájössz hogy tenni lehet ez ellen, bár nem könnyű de megéri, könnyebben kibékülsz magaddal és a világgal. De aki épp benne van a gödörben, annak ezt hiába magyarázod.
Pedig tényleg jobb így. :o)
Magnoli drága, én is tudom, miről írsz! 9 évvel ezelőtt én is ezt csináltam, és maga volt a pokol… a véletlenül talált munkahely hozott vissza az életbe. (jé, akkor szinte nem is kerestem, és az ölembe pottyant, most meg itt görcsölök, teszek, és semmi… na, ebből messzemenő következtetéseket nemfogok levonni, csak most tűnt fel.) Szendi cikkeit én is szeretem, örülök, hogy tetszenek, de eredetileg Szilváé az érdem. :))
Bizony igy van ez! Ha, mi magunk nem teszunk, mastol hiaba varjuk!!:))