Agyalások

 Csak olvasgattam itt-ott hétvégén, és telefutott a fejem gondolatokkal. 

Bizony, nagy dolog, ha valaki eleve olyan családba születik, ahol
szeretet, békesség van. De onnan indulva is lehet bárkiből gazember.

Nehezebb, ha a szülők frusztráltak, bizonytalanok, és ezt a gyerekeiken
“verik” el. Hogy fizikailag, vagy lelkileg, az szinte mindegy, a
legrosszabb, ha is-is.

Vagy nincs szülő, de volt intézet, nevelő szülők. 

De nem lehet a gyerekkorra fogni mindent. Van akinek a gondok adnak
erőt a harchoz, a változáshoz és van akiből még az álmodozást is kiölik.

Azt hiszem, hogy minden bajnak a forrása az, hogy önmagunkkal nem
vagyunk tisztába. Nem hisszük el, hogy szinte bármire képesek vagyunk,
nem merünk szembe nézni a hibáinkkal, a vágyainkkal. Hogy minden helyzetnél van rosszabb is, de ha teszünk magunkért, minden rosszból ki lehet jól is jönni.

Csak szemlélet, akarat, és önfegyelem kérdése. “Csak”-írom, pedig nem
olyan egyszerű dolgok ezek, legalább is kezdetben. Hinni kell, és ez
nagy dolog. Nem a vallásra gondolok most( bár van, akinek ez is
kapaszkodót jelenthet), hanem abban, hogy, igen, képesek vagyunk
megtenni új dolgokat, tudjuk szeretni önmagunkat, és mások is
szeretnek, mert megérdemeljük. A puszta létünkkel is!  Mert tudunk
megbocsájtani, megújulni, ha kell, főnixmadárként újjászületni. (Persze, a fájdalmat nemlehet megspórolni.)

  Képesek vagyunk tenni a jót. (mert szerintem, erre születtünk)
Magunkkal, másokkal, ismerőssel, ismeretlennel. Magáért a tényért, nem
köszönetért, hanem csak úgy, mert jó.

Sokáig azt hittem, hogy túl naiv vagyok. Bíztam az emberekben,
hittem, hogy csak jószándék létezik, senkiről nem feltételeztem, hogy
ártani akar. Miért tenné, hisz én se bántottam. Aztán jöttek a pofonok,
kisebbek-nagyobbak. Mondogattam magamnak:” hülye liba”, hogy lehet
valaki ennyire naiv???, aztán, hozta az élet az új körülményeket, új
embereket, és ismét teljes nyitottsággal álltam elé. Hittem, elhittem, bíztam- és igen, sokszor csalódtam. Egész nagyokat is. Fizettem az árat, ami sokszor drága volt. Volt hogy nagyon, volt, hogy túl…

Aztán beszereztem pajzsot, majd építettem falat, hogy védve legyek, ne bántsanak. És egy reggel arra ébredtem, hogy
a nagy védelemmel teljesen magányos vagyok. Itt szaladgálnak emberek
körülöttem, de nem velem, hanem a falon túl. Én meg itt didergek bennt.
Előbb ablakot raktam a falra, aztán ajtót. Volt, hogy csak résnyire
nyitottam, de van, akinek már sarkig tárom. Sőt, van, ahol már lebontottam a fal egy részét is. És így sokkal jobb!(Aztán lett otthon a falból, lett kerítés, kiskapu, nagykapu.)

Már nem hiszek el mindent első látásra. Már nem adok oda mindent első szóra.Van próbaidő, és van óvatosság. De én Én vagyok, nem
akarok másnak látszani. Senki kedvéért. Nem akarok hinni a rosszban,
bár elismerem, hogy van, de csak akkor védekezem, ha bizonyítottan
ártani akar. Közel megyek, hogy jobban lássak, és csak akkor távolodom,
ha tudom, nincs értelme. Mert nem tudunk mindenkin segíteni, van, aki
nem hagyja, van, aki nem igényli. Nem váltok aprópénzre fontos dolgokat. De én se vagyok tévedhetetlen. Még így is néha belefutok hülyeségekbe. Van még mit tanulnom 🙂