Keserű méz

 Mint mindenki, én is követtem el hibákat. Sőt, még fogok is, hisz emberből vagyok, ugye. Voltak kisebbek, voltak szarvasok és szelídek meg vadak. Van, amit nem bántam meg, van amit igen, de hiába. Nem is ez a lényeg. Csak azon gondolkodtam, hogy mi is volt a legnagyobb… Azt hiszem, az, amikor mások kedvéért önmagamat feladtam, vagy csak hagytam magam gúzsba kötni.(most nem Manóra gondolok, félre ne értsetek) Mikor félretettem az álmaimat más kedvéért. Meg amikor azt hittem, hogy nekem kell segíteni, jobban mondva más helyett megoldani gondokat. Aztán persze, nem ment, mert más helyett csinálhatsz bármit, bármilyen jól, mégse lesz benne köszönet. Mégis te leszel a hibás, a rossz.

Most már (mint sokat látott nagy öreg- hihi ) tudom, hogy lehetetlen. Nem lehet más helyett élni, se önmagam ellen. Senki kedvéért. Érdekes, olyankor mindig összetorlódtak a gondok, millió jel jött, hogy baj van, villogott a vészjelző, persze, nem akartam észre venni. Aztán kezdődtek a fizikai problémák. Mert, ha a lélek nincs rendbe, ugye, a test is feladja. És jöttek döbbenetes”pofonok” csak, hogy lássam, életben vagyok ám. Ami nagy kincs! Időbe tellett, mire ezt beláttam, felismertem a gondok okát, megkerestem a gyökerét. Kívülállók látták, csak én nem, mert bele voltam bonyolódva az önmagam kötötte hálóba.

Mikor már minden borult, akkor sikerült valahogy megállni kicsit, már nem tudtam  menni tovább( ugye gödör alján nincs út), és mérlegeltem. Miért hagyom, hogy bántsanak, megalázzanak??? Miért kéne ezt nekem tűrni??? csak mert vállaltam??? Oké. Csakhogy nem erről volt szó!!! Szó volt segítségről, vagy szeretetről, vagy szerelemről, vagy valami fontosról…De ami volt, az már egyértelműen elmúlt, vagy sose volt, csak én akartam hinni, hogy van. És hiába volt minden, odaadtam a legjobbat is magamból, mégse volt jó. Akkor meg minek??? Hol vagyok én? Mit is akarok??? Ha nem jó, miért erőlködök???

Így leírva, olyan könnyűnek látszik levonni a következtetést. (Főleg annyi év távlatából) Mert bizony, mikor hosszú ideig, félreteszel mindent, és csak adsz, de nem kapsz cserébe még egy jó szót se, akkor bizony lépni kell. Tovább. El onnan.

És mindegy, hogy család, munka vagy barátság, netán kapcsolat. Ha nem kölcsönös, ha kihal a tisztelet is irántad, akkor nem éri meg. Lehet, hogy megfutamodásnak tűnik elsőre(sokszor én is ezt hittem, ezért nem léptem hamarabb, csak mondogattam, NEM VAGYOK GYÁVA NYÚL!!!).Pedig minél hangosabban mondogattam, annál kevésbé volt igaz. Mert nem ahhoz kell a bátorság, hogy maradj, hanem ahhoz hogy tovább lépj. Akár védőháló nélkül is! Akár olyan áron, hogy szinte új szülinapot kapsz. Meg kell találni önmagunkat, és a helyünket, igaziból. Ott, ahol tényleg én lehetek, ahol a megkeseredett méz ismét édessé válik.