Csillogás

 Mindig csodáltam azokat az embereket, akiket megpróbált az élet. 
Akik végigküzdötték magukat nagy és nehéz helyzeteken, és megőrizték a szemükben a csillogást.

Volt két család, akiket nagyon fiatal koromban ismertem meg. Tőlük sokat tanultam. 
Én alig voltam 13 éves, tele a
kamaszkorom gondjaival. Láttam az évek óta külön szobában, egymás ellen
élő szüleimet, ahogy napról napra keserűbbé váltak. Alig nevettek. És
ekkor megismertem az első (plátói) szerelmem nagynénjét és a férjét. Ők
már nyugdíjasok voltak. Pista bácsi a feleségét Gyöngyvirágomnak
szólította, és csak úgy, hozott egy-egy szál virágot neki, és áhítattal
csókolta meg a kezét, mikor ő kávét adott neki. Meg ahogy egymásra
néztek…Csak ámultam. Szerettem hozzájuk járni. És sokat tanultam. A
barátom anyukája disszidált, és nekik is menni kellett. Így, az akkori
átkosban, mikor bizony túlcenzurázott volt a posta, a telefon, nem volt
egyszerű a kapcsolattartás, ezért rendszeresen átjártam az Ildi
mamáékhoz, hogy hírt vigyek, vagy kapjak. És nagyon megszerettem őket.
Aztán hallgattam a “meséket” az életükről. Bizony, nem volt könnyű az
életük. A történelem, a politika alig túlélhető helyzetek elé állította
őket. Mindent elvesztettek, mindent elvettek tőlük. A születendő
gyereküket is, úgy, hogy soha többet nem lehetett nekik.
Belekeseredhettek volna, gyűlölhették volna akár egymást is. Mert előbb
az egyik miatt voltak bajban, aztán meg a  másik miatt. Félre ne
értsetek, nem voltak ők bűnözők, csak a világ volt az. Egyszer az volt
a bűn, hogy ki hova született, és minek, utána, meg hogy a másik hol
harcolt, nem önszántából, persze. És volt börtön, meghurcolás, napokon
át tartó kihallgatás, verések. Volt, hogy évek teltek el egymás nélkül,
és még azt se tudták, hogy él-e a másik. DE hittek. És őszintén vártak
egymásra. És talpra álltak, újra és újra, szorosan fogva egymás kezét.
És a 60 évükön túl is akkora szerelemmel néztek egymásra, ahogy még
fiatalon se sokan. Mert csak így szabad!- mondták ők.

A másik,
szintén nagyon idős házaspár a volt férjem nagyszülei voltak. A
körülmények kicsit mások, de a lényeg itt is ugyanaz. Már 70-es
éveikben voltak, de úgy kapaszkodtak egymásba, mintha más nem is
létezne a világon. Áradt a szemükből a szeretet és fiatalság, ha
egymásra néztek. És áradt mindenkire, akik a közelükbe került. Nem volt
bennük előítélet, nem létezett gyűlölködés. Még a kínzóikról is úgy
beszéltek, hogy “szegények, nem tudták, mit csináltak”, vagy
“szegényeknek muszáj volt”. És minden fájdalmat megbocsájtottak,
elengedtek, mert volt fontosabb dolguk, egymással törődtek!

A két
családnak teljesen más volt a helyzete. Az egyik kifinomult,
intellektuális polgári család volt, a másik egyszerű földműves, gondos
gazdálkodó. Ami közös volt bennük, hogy soha nem unatkoztak, erősek,
energikusak voltak, tettre készek. Hajnalban keltek, megbeszélték
házastársukkal a napi terveiket, és mentek, tették a dolgukat, kinek
merre volt feladata. és napközben, ha találkoztak, úgy örültek
egymásnak, mintha évek óta nem látták volna a másikat. És figyelmesek
voltak, és csupa szeretet, gyöngédség volt minden gondolatuk a másik
iránt.

És nem fejeztek úgy be napot, hogy le ne ültek volna este kicsit beszélgetni, és nem aludtak el puszi nélkül!

Melléjük kuporodva hallgattam őket és csodáltam az életüket, de nem értettem az üzenetüket.

Kiváncsi
voltam, mi a titok, ők mondták, mutatták, én nem értettem. Csak néztem
őket és sóvárogva szerettem volna, ha engem is így szeret valaki.

Aztán kaptam a magam pofonjait. Vesztettem. És gyűlöltem. És
közben topogtam egy helyben. Mert tovább lépni, csak azután tudtam
igazán, mikor elengedtem a gyűlöletet. Mikor megtanultam elfogadni. A
helyzeteket, amiket én választottam, vagy amikbe az élet kevert.
Amikor megtanultam keserűség nélkül bevállalni dolgokat. Meghozni
döntéseket, amiről tudtam, hogy csak így helyes. És amióta megtanultam
Kismanómtól  ezt-azt  az igazi szeretetről, az elfogadásról, az élet
nagyszerűségéről, azóta valahogy gömbölyűbb lett a világom. Tőle tanulom nap-mint nap a csillogó szem titkát.

Meg azt, hogy nincs múlt és jövő, van a pillanat, az adott, aminek most kell megcsodálni a virágát.