“Százszámra várják ugyanis az emberek, hogy egy magunkfajta odalépjen hozzájuk”– Ezt a mondatot Jegától hoztam el. Kölcsönvettem, mert fontos.
Történt egyszer, mikor Manó kórházban volt, hogy bizony nagyon rosszul állt szegénykém szénája. Persze, volt ilyen gyakran, de ez még az elején volt, rutintalan voltam még és nagyon elkeseredett. Nem bírtam a helyzetet feldolgozni, és még a saját lelkiismeretemmel is nagy harcaim voltak. Mardosott az önvád, és pöröltem magamban éggel-földdel, de főleg saját magamat szidtam. Csak néztem a manócskám szenvedését, és úgy éreztem, megfulladok. “Miért őt bünteted, miért nem engem???”-kérdezgettem, mert hittem, hogy ez most büntetés.
Elmenekültem a kórházból. Nyár volt, nagy meleg. A nagyváros élte a kis nyüzsgő hétköznapját, de én ebből semmit se érzékeltem. Csak mentem előre, mint egy robot, nem láttam azt se, hogy merre tartok, folytak a könnyeim, de nem érdekelt az se.
Aztán egyszer csak az egyik metró aluljáróban megtorpantam. Fiatalok egy csoportja akkor hagyott abba valami éneket, és talán a beállt csönd ébresztett fel. Tétován álltam meg, fogalmam se volt, hol vagyok. Megtöröltem az arcom és próbáltam visszatérni a valóságba. Ekkor odalépett mellém az egyik lány, és kérdezgetni kezdett. Nem emlékszem, hogy mit kérdezett, de a hangjára igen. Meleg volt és tiszta, teli érdeklődéssel. Azon kaptam magam, hogy egyre hosszabb mondatokban válaszolok, végül kiadtam minden fájdalmamat, amit előtte senkinek se tudtam elmondani. És ő hallgatott, meg-megsimogatva a vállam. Nem emlékszem az arcára, se a részletekre, de azt tudom, hogy a végén azt mondta, hogy ne szomorkodjak, nyissam meg a szívemet, mert nincs itt semmiféle büntetés, meglátom, eljön majd a nap, amikor felismerem, hogy áldást kaptam. És higgyem el, hogy rendbe jönnek a dolgok.
Nem térített, nem akart rám erőltetni semmit, csak kicsalogatta belőlem a fájdalmamat, és meghallgatott. És adott egy mondatot, amit akkor nem hittem el, de ami később akaratlanul vissza-visszalopózott a tudatomba, és erőt adott, feloldozott.
Adott néhány perc figyelmet- ismeretlenül. Megértést és szeretetet. Akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Volt rám ideje és szíve. És leemelte lelkemről azt a mázsás súlyt, amivel nem tudtam mit kezdeni.
Hát mondjátok meg, van szebb dolog, mint embernek lenni?
:–))) Nincs bizony szebb dolog mint embernek lenni, embernek maradni minden körülmények között! :–))) Szép napot kívánok! :–)))
Én úgy hiszem, hogy nagyon rideg, sötét és szeretetlen világban élünk, de addig nem kell aggódnunk míg akár egy ember is táplálja a fényt. Meg azt, hogy nem a nagy hókuszpókuszok viszik előre a világot – legutolsó a G8-ak fákat ülettek színjáték – hanem a kicsi láthatatlan csodák. Amit leírtál az egy ilyen kicsi, az ember csodája.
Köszönöm a történetet! Erősít nagyon!
Talan, nem is tudja az a lany, hogy milyen nagy jelentosege volt ennek akkor!! :))
Jó reggelt! :–)))
Hát igen, amit a Márti mondott, azt kellene minden gyermekbe beleégetni, megtanítani, mert a jövendő világot jobbítaná, mert ez lenne az emberi eggyüttélés erkölcsi alapköve, hogy emberek maradjunk minden helyzetben. De ez utópia.
nagyon szép történeteid vannak!!
sose tudhatod ki mellett mégy el az utcán, ezt szoktam mondani, majd egyszer talán lesz időm írni róla:)
és nagyon örülök, hogy tudtatok talizni Alffal!! 🙂
ha esetleg jövő hét vége felé megyek felétek, csörgök! puszi:)