Bee happy!

 Mindig csodáltam azokat az embereket, akiket megpróbált az élet. 
Akik végigküzdötték magukat nagy és nehéz helyzeteken, és megőrizték a szemükben a csillogást.

Volt két család, akiket nagyon fiatal koromban ismertem meg. Tőlük sokat tanultam. 
Én alig voltam 13 éves, tele a
kamaszkorom gondjaival. Láttam az évek óta külön szobában, egymás ellen
élő szüleimet, ahogy napról napra keserűbbé váltak. Alig nevettek. És
ekkor megismertem az első (plátói) szerelmem nagynénjét és a férjét. Ők
már nyugdíjasok voltak. Pista bácsi a feleségét Gyöngyvirágomnak
szólította, és csak úgy, hozott egy-egy szál virágot neki, és áhítattal
csókolta meg a kezét, mikor ő kávét adott neki. Meg ahogy egymásra
néztek…Csak ámultam. Szerettem hozzájuk járni. És sokat tanultam. A
barátom anyukája disszidált, és nekik is menni kellett. Így, az akkori
átkosban, mikor bizony túlcenzurázott volt a posta, a telefon, nem volt
egyszerű a kapcsolattartás, ezért rendszeresen átjártam az Ildi
mamáékhoz, hogy hírt vigyek, vagy kapjak. És nagyon megszerettem őket.
Aztán hallgattam a “meséket” az életükről. Bizony, nem volt könnyű az
életük. A történelem, a politika alig túlélhető helyzetek elé állította
őket. Mindent elvesztettek, mindent elvettek tőlük. A születendő
gyereküket is, úgy, hogy soha többet nem lehetett nekik.
Belekeseredhettek volna, gyűlölhették volna akár egymást is. Mert előbb
az egyik miatt voltak bajban, aztán meg a  másik miatt. Félre ne
értsetek, nem voltak ők bűnözők, csak a világ volt az. Egyszer az volt
a bűn, hogy ki hova született, és minek, utána, meg hogy a másik hol
harcolt, nem önszántából, persze. És volt börtön, meghurcolás, napokon
át tartó kihallgatás, verések. Volt, hogy évek teltek el egymás nélkül,
és még azt se tudták, hogy él-e a másik. DE hittek. És őszintén vártak
egymásra. És talpra álltak, újra és újra, szorosan fogva egymás kezét.
És a 60 évükön túl is akkora szerelemmel néztek egymásra, ahogy még
fiatalon se sokan. Mert csak így szabad!- mondták ők.

A másik,
szintén nagyon idős házaspár a volt férjem nagyszülei voltak. A
körülmények kicsit mások, de a lényeg itt is ugyanaz. Már 70-es
éveikben voltak, de úgy kapaszkodtak egymásba, mintha más nem is
létezne a világon. Áradt a szemükből a szeretet és fiatalság, ha
egymásra néztek. És áradt mindenkire, akik a közelükbe került. Nem volt
bennük előítélet, nem létezett gyűlölködés. Még a kínzóikról is úgy
beszéltek, hogy “szegények, nem tudták, mit csináltak”, vagy
“szegényeknek muszáj volt”. És minden fájdalmat megbocsájtottak,
elengedtek, mert volt fontosabb dolguk, egymással törődtek!

A két
családnak teljesen más volt a helyzete. Az egyik kifinomult,
intellektuális polgári család volt, a másik egyszerű földműves, gondos
gazdálkodó. Ami közös volt bennük, hogy soha nem unatkoztak, erősek,
energikusak voltak, tettre készek. Hajnalban keltek, megbeszélték
házastársukkal a napi terveiket, és mentek, tették a dolgukat, kinek
merre volt feladata. és napközben, ha találkoztak, úgy örültek
egymásnak, mintha évek óta nem látták volna a másikat. És figyelmesek
voltak, és csupa szeretet, gyöngédség volt minden gondolatuk a másik
iránt.

És nem fejeztek úgy be napot, hogy le ne ültek volna este kicsit beszélgetni, és nem aludtak el puszi nélkül!

Melléjük kuporodva hallgattam őket és csodáltam az életüket, de nem értettem az üzenetüket.

Kiváncsi
voltam, mi a titok, ők mondták, mutatták, én nem értettem. Csak néztem
őket és sóvárogva szerettem volna, ha engem is így szeret valaki.

Aztán kaptam a magam pofonjait. Vesztettem. És gyűlöltem. És
közben topogtam egy helyben. Mert tovább lépni, csak azután tudtam
igazán, mikor elengedtem a gyűlöletet. Mikor megtanultam elfogadni. A
helyzeteket, amiket én választottam, vagy amikbe az élet kevert.
Amikor megtanultam keserűség nélkül bevállalni dolgokat. Meghozni
döntéseket, amiről tudtam, hogy csak így helyes. És amióta megtanultam
Kismanómtól  ezt-azt  az igazi szeretetről, az elfogadásról, az élet
nagyszerűségéről, azóta valahogy gömbölyűbb lett a világom. Tőle tanulom nap-mint nap a csillogó szem titkát.

Meg azt, hogy nincs múlt és jövő, van a pillanat, az adott, aminek most kell megcsodálni a virágát.

 Mert mindig valami újnak a kezdete. Még akkor is, ha nehézkesen, nyögvenyelősen indul, attól még elindul. És jönnek a feladatok, a kihívások, vagy a pótolnivalók.  

        Aztán van az úgy, hogy jönnek a meglepetések. Mint ma reggel a telefon.
–Jössz velem, (mondjuk)”Szarvasra” ? 🙂  Max 4-5 óra alatt megjárjuk.
  Némi gyorsmatek, mérlegelés, lelkifuri elhallgattatás, és ment a válasz:
-Megyek.

Pedig lett volna dolgom, bőven. De mind olyan, ami megvár, vagy holnap is ráér. De még egy ilyen alkalom, ki tudja mikor adódna. Hogy miért volt fontos ez nekem? Mert ott lakik valaki, aki már rég a szívemhez nőtt, de még nem láttam. És nagyon szerettem volna. Aztán az úton mondjuk betolakodott némi kétség, hogy mi van, ha nem ér rám, ha sok a dolga, mert mindig sok, ha ez, ha az …De hittem, hogy egy kávézásnyi időt szakít, őt ilyennek “ismertem “meg.

Aztán egy kis telefonos segítséggel bejelentkeztem, kissé meglepődtem a hangjának a mélységén, de pár percre rá már láttam, ahogy integet és már nem volt idegen, sőt, mintha már régi ismerősök lennénk. Amitől elállt a lélegzetem is, az az alkotásainak a lenyügöző szépsége. Mert persze, többnyire láttam már őket képen, de élőben!!! Ha lett volna bátorságom, bizony ott bámulom még most is őket, centiről centire, közelről, meg távolabbról, meg jobbról, balról.

De közben, rendre intettem magam, mert előszőr az alkotóra vagyok kiváncsi, erre az energiabombára, akinek pont úgy lobogott a tűz a szemében, akinek a tekintete pont olyan nyílt volt, az érdeklődése pont olyan őszinte, ahogy az írása alapján gondoltam. És bizony mondom, szeretem a hétfőt !!! Mert ma gazdagabb lettem egy olyan órával , amire bármikor jó lesz visszagondolni, és ami egy jónak a kezdete. Hogy ismeretség, vagy barátság, az majd kiderül, de az már biztos, hogy értékes. 🙂

 Külön köszönet a közreműködőnek 🙂 !

 Úgy, úgy, mint a tejbetök. 

Tegnap ugyanis jól kihisztiztem magam és mindenem fájt és semmi se volt jó, nem akartam elmenni a párom főnökének a bulijára. Aztán, mégis. És haj, dejó volt!!!

Találkoztam tizenpáréve nem látott emberekkel, akik családtagként ugrottak a nyakamba, és kaptam sok kedvességet, bókot, és jó szót . És az a lány, aki még anno a fiammal békákat fogdosott, meg tücsköt-bogarat, most komoly felnőttként pletyizett velem, olyan bizalmasan, mintha nem is múlt volna el sok-sok év. És simizett, bújt, ölelgetett. 🙂 meg én is :-). Sok évvel ezelőtt félbemaradt beszélgetéseket folytattunk. Szinte ugyanott, de legalábbis ugyanolyan jó hangulatban.

Aztán voltak akik anno békák voltak (miattuk nem akartam menni), mostanra se lett belőlük királylány. Egyikük ücsörgött is a sarokba, meg mindenféle mérgeket próbált köpködni, de kiderült, hogy már immunis vagyok, sőt, már ő se tud olyat köpni, amilyet rég, és túlléptem, és volt néhány kedves szavam, gesztusom, nagy döbbetére, és értetlenségére, sőt, kapott egy laza ölelést is,  mert sajnálom szegényt . Elgonoszkodta legszebb éveit, arcára csúnyán kiült a nyoma az életmódjának. Egyedüli hű társa a pohár a kezében. A miatta elszenvedett veszteségeim, fájdalmaim eltüntek, hisz mint kiderült, ő sokkal többet veszített. Önmagát.
A másikról  is csak az derült ki, hogy szomorú és magányos.

Érdekes volt tapasztalni, hogy a két nő kivételével, mindenki más milyen őszinte örömmel beszélgetett, mulatott velem és kereste a társaságom. És megkaptam, hogy alig változtam (és ez az elmúlt 10 év tükrében komoly bók). Ja, az meg külön öröm, hogy ezek kortól és nemtől függetlenül jöttek.

És táncikáltam. SOKAT !!!! és nagyon jó volt!!! És most érzem, hogy van lábam-izmom, lázam(hihi) És fiatalodtam vagy 10 évet és nagyon boldog vagyok!!! (Ja és párom is aranyos volt, sőt még majdnem harcolni is akart egy átlagon aluli ürge hülye beszólásáért! a kis hősöm 🙂 ! )

Nagy hülye lettem volna, ha kihagyom!

 Várakozás, eltelt  délelőtt, recept, ingyen gyógyszer helyett fizetős, lemerült keret- csak tudnám mitől?, hideg szél, pór, várakozás.

Magyarul: fél nyolctól délután kettőig tartott kiíratni Manó gyógyszerét, ami közgyógy igazolvánnyal nem lenne fizetős, de aztán mégis az lett, mert állítólag lemerült a keretünk. Igaz, semmit nem írtak fel és nem váltottunk ki előtte, így nem értem. (de utána nézek ám!és az se érdekel, ha ezért valaki rosszul jár!)

Ja és csókoltatom a jó kis rendelethozókat, csak adna rájuk is valaki egy olyan cipőt-legalább egy kicsit, -hogy érezzék, milyen …Hogy nem elég baj a baj, még legyen csak gond is bőven. Mert nem arról van szó, hogy ami a mindennapokhoz kell, és adott esetben jár, az tényleg meglegyen és valóban járjon. Na, jó tudom, hogy utópia..
Csak néznék meg milyen pánik rohama van a buszon! Hogy éreznék, milyen egy őrjöngő 35 kg-os gyereket féken tartani. De persze, nem mozgássérült, nem jár nekünk támogatás kocsivásárláshoz. Persze, mért járna. Dolgozzunk, spóroljunk, vegyünk. Hogy addig hova tegyem Manót??? hát ahova akarom.(vagy ahogy ők látják, van intézet)
Ja, de nagy szerencse, hogy nem a másik gyógyszert írta ki a doki !, mert az most kapásból 40000 lett volna. És ha most nem lett volna mivel kiváltsam???Érdekel ez bárkit is??? Szóval, szép az élet, én meg kicsit nagyon mérges. Manó viszont jól van, és ez a lényeg! És most nem megy csak a  távirati stílus, mert félek, ha kinyitom a zsilipet, kizúdul itt olyan áradat, hogy elmos mindent.

Már megint a főníciaiakkal van bajom. Meg a pénzzel. Mire azt hittem jobb …

És annyi mindent lehetne tenni Manóért is…

Sürgősen megoldásokat kell találnom.

Megyek keresgélni.

 Most nincsenek mondatok

Csak szavak:

busz, kórház, doki, varrat ki, manó, üvölt, másik kórház, doki nincs, fáradtság, meleg, elég!!!

Új nap, busz, kórház…

Kávé, lehűlés, menni kell, Péntek.

🙂

 Van, aki ennyit lát belőlünk, de ki mondta, hogy attól még nem lehetünk boldogok?

Igen lányok,(és Nyomkereső) köszi a kedves szavakat, mi alapvetően jól megvagyunk, még ha néha van is egy kis vihar, vagy zivatar. Szerencsére jó szilárd alapunk van, kibírjuk a zord időket, akár az élet, akár a körülmények, akár mi magunk okozzuk őket.

Ennek jegyében kerestem egy kis zenét, amit szeretek, akiktől szeretem, és nektek, akiket szeretek. 🙂

 Mármint minden éremnek. Ha leteszem az asztalra, ugye, csak az egyik látszik.
Nézem, nézem, eldönthetem, hogy tetszik-nem tetszik. Külön önálló
mondanivalója van. Aztán, ha megfordítom, rácsodálkozhatok a másik
oldalra. Az teljes más. Attól még nem szebb, nem csúnyább, csak más. Fej-és írás. (Na, gondolhatjátok, mire is jó ez, hisz ezt mind tudjuk.)

Hát a több napi morcos hallgatás után Kedves megszólalt! Nem ám azért, mert…neeem, csak kereste, nem találta, dühöngött…Én is átvettem a stílusát, jaj de jó, együtt őrjöngtünk. Egy kicsit.

Aztán csak  letelepedtünk az ágyunk két sarkán. És mint egy elfertőzött
sebből szépen felfakadt minden. Előbb én pakoltam ki , mutattam a saját
oldalamról az igazamat. Aztán ő is elkezdte megmutatni a sajátját. És
szépen elcsendesedtem. Mert eddig én ezt nem láthattam, nem tudhattam,
és innen, ahonnan most mutatja, teljesen más színt kapott minden,
áttolódtak az arányok, megváltoztak a jelentések. Mert hiszen,” ugyan,
van az úgy, hogy általában igazad van”-ezt ő mondta!!!- de most nem az
ivászatról szólt a dolog, hanem ott kellet megvárja azt az illetőt, aki
hozta a pénzét, amiből a Nagylánynak adta a költőpénzt, csak az illető
késett, meg egyebek…na, szóval, ha felhív, vagy felhívom aznap, akkor
ezt megbeszélhettük volna…

Megbeszélhettük volna!!!! Ez a lényeg. Fáradtak, kimerültek, türelmetlenek voltunk, és csak annyit láttunk, ami felül volt. Én bántva éreztem magam, és bántottam, erre ő is- csak neki tovább tart a harag . (Pedig már szombaton hoztam neki cigit és békítő gumimacit(kedvence), de csak a cigit vette el…)

Hát így, szépen megbeszéltük, közben, azért húzódtam közelebb, simiztem egyet-egyet a kezén. A végére már nem húzta el 🙂

Jó a béke!!! 🙂