Bee happy!

 (Közérdekű közlemény: Ha valaki nem tudná, Majdnemnyuszinak szuperkedves hangja van :-).)

Engem egyébként az nem tesz boldoggá, hogy szép lassan mindenki lelép innen ( hüpp-hüpp).

És nem tudok ma úgy írni, ahogy szeretnék, kicsit túlterhelt a procim (Vagy valami ilyesmi 🙂 )

De visszatérve a távozókra, én megértem, és akit megszerettem, így is megkeresem, de én maradok. Igen, igen, én, a hűtlen, most nem szedem a sátorfámat. Ezt választottam, ezt megszerettem, nagyon sokat kaptam tőle, általa. Jó, látom, hogy nem javul, látom, hogy új címen kéne folytatnom, hogy frissültként látszódjak, de talán az nekem nem is olyan fontos. Hisz mondom, mondogatom, hogy véletlenek nincsenek, és akivel van közös dolgunk, azokkal úgyis egymásra találunk. Meg ha minden úgy megy, ahogy szeretném, talán még ennél is kevesebb időm marad…

Na, nem kell reménykedni aggódni 🙂 nem tűnök ám el teljesen, csak hív egy néhány feladat, és eleget kell tennem . És ez jó. 

Hallottátok, kaptunk egy bónusz nyári hetet!!! Pedig már ott szomorkodtam, hogy jaj-jaj, de gyorsan eltelt. Viszont az is igaz, hogy hajnalba, ha mezítláb kiszaladok a kertbe, már egyre hűvösebb harmatcseppek mardosnak a lábamba (aztán lehet hogy csak vénülök, vagy kényesedek, ki tudja) és a fák levelei is mintha már csak lehajtott fejük alól pislognának szégyenlősen, riadtan.  Tehát nincs mese, itt van az ősz, itt van újra. Még élvezzétek ki ezt a hétvégét, aztán hétfőtől írjuk szépen, hogy szeptember.  

És minden iskolakezdőnek, ha diák, ha tanár, kívánok sok szép és feledhetetlen pillanatot, értékes helyzeteket, hosszú távra ható tanulságokat. És erőt, kitartást, szorgalmat, türelmet.

Azt hiszem Szabó Magda írja, hogy tanulni nem jó, de ha nem tanulunk, nem érthetjük ezt a csodálatos világot, és az túl nagy ár  lenne… 

Na hoztam a sok zöldség után egy kis okosságot is 🙂 Jó olvasást!

Tímár György: Nehéz nyelv a magyar

Előadta: Brachfeld Siegfried és Tímár György.

Kedves Közönség !

Az elmúlt nyáron rengeteg turista járt nálunk. A legtöbbjük, mint a statisztikából kitetszik, német ajkú volt. Én is összebarátkoztam egy bécsi fiatalemberrel, Hans-szal, aki szerelmes hazánkba, s mindenáron meg akar tanulni magyarul. Már egészen jól beszél, de hát itt-ott azért, hogy úgy mondjam nehézségekbe ütközik. Mert hát hiába, nehéz nyelv a magyar. Az egyik beszélgetésünknél jelen volt    Brachfeld Siefried barátom, aki remekül mulatott a fiatalember kérdésein. Körülbelül úgy, ahogy még jó húsz egynéhány éve, én mulattam volna az övéin.
Sajnos Hans már hazautazott Bécsbe, ami nagy kár, mert szerettem volna megismételni önök előtt ezt az épületes párbeszédet.
– Semmi baj itt van…. Ott voltam szóról szóra emlékszem az egészre.
– És el is vállalnád ma estére Hans szerepét?
– Hát persze, nagyon szívesen.
– Pompás, akkor mindjárt kezdjük is el. Most hát tégy úgy mintha te lennél az én Hans barátom.
– És te pedig úgy, mintha úgy értenél a magyar nyelvhez, mint Grétsy László.
– Kedves vagy. Helyes kezdhetjük. Szóról szóra, ahogy történt. Tessék Hans jött oda hozzám.
– Mondd Gyurikám mi a különbség a jár és a megy között? Mondjuk, jár az utcán vagy megy az utcán?
– Semmi az égvilágon.
– Jó. Mert nem akarok zöldséget beszélni. Tegnapelőtt láttam egy hastáncos nőt, akinek egész zeneszám alatt folyton ment a hasa.
– Talán járt a hasa?
– Szóval mégis van különbség?
– Hát,….árnyalatnyi.
– És a pénz, amiért megdolgozunk, az jár vagy megy?
– Az … az jár. Többnyire. Nálam megy.
– Értem. És mi a különbség a tenni, meg a rakni között?
– Semmi az égvilágon.
– Jó. Mert nem akarok zöldséget beszélni… Tegnap találkoztam egy ismerősömmel, aki nem a feleségével sétált a teszedőparton.
– Hol?
– A teszedőparton.
– Talán rakodóparton?
– Most mondtad, hogy tenni és rakni: mindegy. Na, szóval az illető nagyon zavarba jött, és úgy rakott, mintha nem venne észre.
– Úgy tett.
– Hát a ti nyelvetekben egy nagy tevés kivétel van.
– Egy nagy rakás.
– Elég az hozzá, hogy az illetőt otthagytam a rakás színhelyén.
– A… a.. tett színhelyén.
– Miért, van valami különbség?
– Árnyalatnyi.
– S mi a különbség a húzni meg a vonni között?
– Semmi az égvilágon.
– Jó, mert nem akar…
– Tudom, nem akarsz zöldséget beszélni.
– Úgy van, honnan tudod?
– Kitaláltam.
– Szóval a huzaton, amivel Bécsből jöttem, nagy volt a vonat.
– Talán a vonaton volt nagy a huzat?
– Hát akkor az lesz a legjobb, ha most lehúzom a tanulságot.
– Levonom.
– Ide figyelj! Én rögtön bevonok neked egyet!
– Behúzok.
– Nahát, ez hallatlan! Ki ismeri itt ki magát? Mondd csak, azt, amibe a párnát csomagoljuk, az vonat?
– Az huzat.
– És amivel hegedülnek, az húzó?
– Az vonó.
– Nahát, és elvonják vele a nótánkat.
– Nem, elhúzzák.
– Légyszíves adj egy Seduxent.
– Parancsolj.
– Köszönöm szépen. Na, megpróbálok erőt venni magamon, kezdhetjük a második járatot.
– Menetet. Járata a villamosnak van.
– És arra járatjeggyel kell fölszállni?
– Nem, menetjeggyel.
– Mert ha nem, akkor ugye rosszul megy az ember?
– Nem, akkor rosszul jár.
– És a kísértet mit csinál? Visszamegy?
– Nem. Vissza az megy, akit küldenek. A kísértet visszajár.
– De csak az apró kísértet?
– Hogy-hogy csak az apró?
– Mert én tanultam, hogy az apró visszajár.
– Remélem, több kérdésed nincs?
– De igen van, tudniillik meg akarom inni veled a békepohár.
– És mit kell ehhez kérdezni?
– Hogy mi a különbség a dugni, meg a rejteni között?
– Semmi az égvilágon!
– Akkor, kérlek, add ide a rejtővonót!
– Micsodát?
– A rejtővonót.
– Ja, a dugóhúzót!
– Tessék.
– Köszönöm.”

Ha már dugóhúzó, akkor legyen hozzá némi  finom bor és mellévaló. Mármint jó társaság és harapnivaló 🙂

Mindenkinek szép hétvégét, nem sírósat, büszkét, boldogat!

 Kösz mindenkinek mindent, és nagy puszi, levélre, képeslapra, üzire talán este tudok válaszolni, vagy holnap 🙁 . Ne legyen hari, jó :-). Aztán csak úgy mondom, 10 körül Pesten már szabadember vagyok 🙂

Na pussz mindenkinek- Jajjj, azt álmodtam, elrabolták Manót, de tök rendes  volt a rendőr, akivel megtaláltuk :-).

 Egy kicsit jobb, mint a hétfő. Már ott a fény! És nem a vonat jön 🙂 Most két levélről írnék, amit kaptam, de nem adom ki, csak annyit, hogy nagyon, nagyon jól esett, ahogy a betűk mögül kikandikált a szeretet, nagyon jó dolog ám az ilyesmi. No, erre igyunk egyet 🙂

Most Kismadártól jövök, nagyon szeretném, ha sikerülne nekik az ovitalálás, hisz, jól tudom, micsoda szívfacsaró érzés, amikor látod, hogy ott lenne a lehetőség a gyerekednek kéznyújtásnyira, csakhogy nem jár. Nektek nem, mert nem ott laktok, nem vagytok  szobatiszták, vagy más hasonló “komoly” indok miatt kizárnak. Mi  hallottunk már olyat is, hogy kár, hogy nem vak !!!, akkor lehetne… Az ember eleinte sokat sír. Meg dühöng, aztán elkeseredik.Vagy meg. Volt már, hogy vonaton, metrón, orvosnál  vadidegen embereket szólítottam meg, látva, hogy sérült gyerekükkel az oviról, iskoláról beszélnek. Bocs, hova jártok, hogyan? mert én is keresem…Nálunk egy fokkal rosszabb, mert nem konkrétan autista, csak autisztikus, nem Down kóros, nincs ilyen kézzelfogható, közérthető diagnózis, helyette egy oldalnyi ez + az. Ettől fél mindenki a legjobban, orvos is, fejlesztő is. Mert nem tudni, hogy mi, hogyan van és holnap hogy lesz. Ha itt segítek, ott árthatok…És nézik fejcsóválva a papírt, ahelyett hogy (tisztelet az elenyésző kivételnek) ránéznének a Manóra. És szép lassan az ember azt érzi, hogy csak ő ilyen béna, tehetetlen, lám mások megoldják, ő meg nem képes… Azt hiszem, hogy az a legrosszabb, mikor szülőként azzal kell szembesülj, hogy nem vagy képes megteremteni a gyerekednek azt, amire szüksége van. Amitől később jobb lenne neki. Azt hiszem, most is ez bosszantott, borított ki nagylánnyal is. Hisz milyen anya az, aki nem teremti elő ami kell? Csakhogy aztán van úgy, hogy hiába a jószándék, nem sikerülnek a dolgok. Mert a körülmények, mintha összeesküdnének, és kicsit több előre nem látható akadály egyszerre fut össze. Persze, nem világvége, lányom is érti, tudja, meg azt is, hogy csak megoldjuk valahogy, előbb-utóbb :-). Csakhogy lassan ez már szlogen nálunk…A hétköznapi gondok alig hagynak helyet az ünnepeknek…Hogy ők nem úgy kapnak sose ajándékot, mint az osztálytársak…hogy meggondolandó minden kiadás. Még a legszükségesebbek is. Hogy hosszú távon ez milyen nyomot hagy bennük, nem tudhatom, csak remélem, hogy ettől bátrabbak lesznek a legnehezebb helyzetben is, tudják, hogy van mindenre valami megoldás, csak keresni kell, és hogy mindennek ellenére, az ember lehet boldog is, ha akar. Meg hogy nem a hal a fontos, hanem a háló. Nem a tárgyak boldogítanak, és igazán a tettek fontosak. És a sok baj azért előre visz, igaz, csak hosszú távon látható eredmény, az se túl nagy, csak olyan kis lépéses, de közben az  ember számot vet magával és lassan ráébred, hogy mindez azért volt, mert valamit észre kellett venni, valami fontosat, javítani való hibát, vagy meglépni való lépést. Most, tegnap éjjel bennem is megérett a gondolat, hogy itt az idő, van amit el kell kezdenem, nem majd, hanem most. 🙂 Hát megyek is. Pápá.

U.I. : Köszönöm a szeretetet.

 Nem tudom, ki hogy van vele, de nálam, a saját kis életemben az a divat, hogy ha valami kis baj elkezdődik , a többi, nagyobb baj is megneszeli, és riadót fújnak. Szépen csatasorba gyülekeznek, miközben pimaszul vigyorognak.

És nő a kupac. Most  is egész kis hegyoldalnyi rakódott össze… ilyenkor elcsendesedek, nem nagyon van kedvem se beszélni, se írogatni. Mert keresném a megoldást. Csakhogy a lyukakat lyukkal tömöm  már hónapok óta, így nem sok esély van a kilábalásra. Vagy olyan keskeny a kijárat, hogy elfedi a köré nőtt gaz.  Persze, nem kéne panaszkodnom, nincs életveszély, csak már megint ezek a piszkos anyagiak cincálják az idegeimet és lopják el az álmaimat. Sose volt még olyan, hogy itt az iskolakezdés a nyakamon, és még nem t’om, hogy fizetem ki a könyveket, nincs meg egy füzet se, kell a bérlet, a ruha, cipő. Szegény emberem bevállal minden ünnepnapot, hétvégét, hogy jöjjön egy kis plusz, de mire osztanám, jön egy újabb olyan számla, amitől legszívesebben hanyatt vágnám magam. Pedig már reform konyhát vezetek jó ideje. Na, nem, nem a betervezett fogyókúrát kezdtem el, dehogy, csak olyan kőleves-főzést, azaz, hogy lehet jóllakatni a családot lehetőleg a legolcsóbban (Ha van tippetek, szívesen fogadom) Mondjuk bevezethetném a székelybácsi féle tippet- csakhogy ugye, az ő szamara is megdöglött mielőtt megtudhattuk volna, hogy ízlett-e neki a napfény. 

Hát így állunk. Amúgy minden szép és jó. Családunk jól van, egészséges mindenki, tud szívből nevetni, még a nyomorúságokon is…Apum jobban van, kisunokahugomékkal most hétvégén sikerült végre “élő” kapcsolatot létesíteni, hála neked net :-).  Tehát tök jó, nincs távolság, mit nekünk több száz km, végre tudunk beszélgetni nyugodtan, nem számolva a percdíjakat. Igaz, jobb lenne, ha ideülhetne mellém és megölelgethetném, na de nem vagyok telhetetlen…Se mindentudó…Bárcsak tudnám, mit mondjak a gondjaira…mert a nővéremmel kapcsolatban nem tudok okos lenni (én se). Meg amúgy is, a saját gondjaimat se látom át igazán, hogy akarnám a másét… Na szóval így. Tudom, könnyebb lenne, ha végre nekem is lenne valami normális keresetem, mert amit Manó után kapok, az alig elég Manóra… Kéne valami  munka, amit itthon meglehetne csinálni…vagy éjjel, mikor úgyse alszom…Olyan rossz nézni, hogy Kedves hiába hajt, nagyon nem elég, én meg itt ülök, vagyogatok, láblógatok, táncikálok Manóval, mint egy úrinő…

Cifra nyomorúság, unlak már! Kicsit kiszerethetnél már belőlem igazán… Keress végre más kedvest magadnak, nálam már túl régóta vendégeskedsz.

Hát pussz mindenkinek, és lesz még vidámabb sztorim is, remélem nemsokára.

 irjá má vmit!!!

Ezt a fiam csak így idebiggyesztette 🙂 Lehet, hogy írnom kéne?

 A tegnapra először be lett ígérve, hogy kint leszünk azon a reptéren, ahol tankolnak a 20.-ai repcsinapra indulók. Tehát szinte karnyújtásnyira lettem volna a magán -és vadászrepülőktől. Sőt, talán, talán, hátha, lesz ráérő pilóta, aki megmutatja belülről, vagy akár egy kiskőrre elvisz. Hogy ezt úgy vártam, mint egy kisgyerek, nem is mondom, hisz már tavaly ezt kértem szülinapomra. Nagyon szeretem a repcsiket, és nagyon szeretnék beleülni, és menni olyan “pilóta és én” üzemmódba, és bizony örülnék, ha megmutatnák, hogy kell vezetni…Ennél jobban csak az ejtőernyőzésre vágyom…na de vissza a valósághoz…

 Ember tervez, helyzet változik…Ismét reptér kerül képbe, de nem az, hanem a debreceni, mert a változatosság kedvéért már megint szervizelni kell. Kissé fittyed a szám, de sebaj, így se rossz, oda is évek óta készülök, mert szép a virágkarnevál képeken, de én olyan élőben szeretem fajta vagyok…Na meg esetleg egy Majdnemnyuszis találka se lett volna kutya…Még szerencse, hogy van ilyen mittudoménhányadik érzékem, és nem kezdtem el szervezkedni, értsd: hülyíteni Majdnemnyuszit, inkább hagytam utolsó percre, majd, ha már arra tartok, akkor, mert persze, ez a busz elment nélkülem… Azaz, Kedvesnek utolsó percben csak rászerveztek az életére, kapott szép bónuszfeladatot, és pótutast, aki nem én voltam :-(. Hogy nem volt jókedvem, azt inkább nem ecsetelem…annál is inkább, hogy eleve szomorú voltam, hisz nagyon szeretett kiskutyánk befejezte a pályafutását…

 Tehát maradt az itthonlét, sebaj, van olvasnivalóm…Nem tudom ismeritek-e Szabó Magda : Pilátus c. könyvét…Én tegnap ismerkedtem vele…nem túl vidámító téma, hisz pont az elmúlás az alaptörténet, de szívből ajánlom mindenkinek, akinek még élnek a felmenői. Mert láttatja velünk a másik oldalt is…Amit most még ugye nem ismerhetünk, hisz az öregkor még jövő idő számunkra…És bizony mennyire mást jelentenek onnan a dolgok. Apám, annak idején, mikor kértem, költözzön hozzánk, ezt egy mondattal fejezte ki: “Lányom, öreg fát már nem lehet átültetni.”..Pedig óvni szerettem volna őt, kényeztetni…De ő már akkor tudta, hogy ez neki nem megy…ez nem az ő otthona, a fák nem neki integetnek, és a madarak se neki szólnak…Itt ő csak egy idegen, minden ami neki fontos, kedves, az ott van, messze…És az, hogy már ott se sok dolga van, bizony csak még közelebb hozza az elkerülhetetlent.

De visszatérve, ha nem olvastátok esetleg, kérlek, pótoljátok. Mert csupa jóindulatból is követhetünk el szarvashibákat.

Na de nem volt azért ennyire szomorú a nap, volt  kártyapartink a nagyokkal, nagypancsi a medencében Manónak, aki szépen mondogatta nekem hogy “vájjál kii,” azaz várjál kicsit, mikor kértem jöjjön már ki, mert uszonya nő 🙂. És voltunk este biciklizni Kedvessel. Fagyizni készültünk, de sörözgetés lett a vége, sőt, mivel jókedvű barátaink közé csöppentünk, volt móka, nevetés, táncika. Nagylány is ránktalált a barátjával, tehát ő se maradt ugri-bugri nélkül, mert mi ketten nagyon szeretünk együtt :-). És alig 2-3 óra kikapcs után, a  már kipirultan kerekeztünk hazafele, és már nem volt olyan lefele görbülő a szám széle sem. Sőt még a tüzijáték végét is láttuk a tévében. Szegény fiamék meg talán nem is bánták annyira, hogy ők maradtak “házörzőnek”, no meg bébicsősznek :-).

Luanne Rice: Érzelmek viharában

A  szombat a szokásos  rituáléval kezdődött, annyi változással, hogy Kedves vitt bevásárolni. Tehát a piacozás után a kaja elrotyogott, a mosógép dolgozott, mi pakoltunk, takarítottunk, Manó vívta a csatáit  a távirányítóért. (tök jópofa, ahogy mindegyre kitalál újabb stratégiákat, hogy érvényre juttassa az akaratát). Békés hétvégi idill. 

Délután viszont kisvárosunkban előadás van , hisz dübörögnek a kulturális napok, idén kicsit mintha nyitottabban, mint eddig. (új szervező brigád ténykedik, mint kiderült) Na, szóval nagylánnyal úgy döntöttünk, hogy megnézzük a “világok táncát”. Nagy döbbenetünkre, rengetegen összegyűltek, tehát dőlni látszik ám a tézis, miszerint porfészkünkben senkit nem érdekel semmi. Van itt érdeklődés, nem is kicsi, csak program kell, némi szervezés. És jó volt látni, hogy minden korosztályból jöttek . Talán egyszercsak itt is lesz valami közösség-szerű.

Persze, most kekeckedhetnék, hogy dacára annak, hogy egy körzeti tv-stáb is jelen volt, azaz filmezett, bizony, a helyben lakó technika-ördög szorgalmasan tette a dolgát, és jókat vigyorgott. De minden gond ugye megoldható, vagy áthidalható, tehát némi csúszással csak elkezdődött a program. Igaz, a sri-lankaiaknak vízumgondjaik voltak (ezt nagyon sajnáltam), nem értek ide, a ghánai csapat, meg csak úgy eltűnt, de voltak táncosok Macedóniából, Indiából, Oroszországból, és Kalmükiából. Vidám, színes, lelkes kis csoportok mutattak meg nekünk egy kis szeletet a kultúrájukból. Érdekes volt nézni a színes, szokatlan ruhákat, hallgatni az ismeretlen dallamokat. Én nagyon szeretem a néptáncot, hiszem, hogy benne van az adott nép mentalitása, lényege. Mondjuk nekem kissé megdöbbentő volt az orosz produkció, de lehet ez csak a hiányos ismereteimnek tudható be, de akkor is furcsálltam, hogy egy néptánc-bemutatón miért kell folyton lobogtatni a nemzeti zászlót a háttérben, meg hogy baltával, illetve kardokkal hadonásztak közben. Na, azon már persze nem csodálkoztam, hogy a Kalinka, és a Katyusa dalt tudták a jelenlevők 40-en túli nézői is :-). Az indiai  bemutatón is kissé megdöbbentem, nem teljesen erre számítottam, hogy a pasik nádbóbitával a fejükön ugrándozni fognak, viszont a macedóniaiak mintha egy Kusturicza filmbe varázsoltak volna bennünket. A kalmükökről viszont csak superlativusokban beszélnék. Ők egy olyan, nem túl nagyszámú nemzet tagjai, (mindössze 300 ezren vannak)ahol majdnem mindenki buddhista. Csodaszép ruháik voltak, és valami elképesztő kecsesség áradt belőlük. Ami nekem nagyon tetszett, és ezt én még nem tapasztaltam néptáncoknál, hogy először bejöttek az idősebbek, elfoglalták a helyüket a színpad hátulján. Onnan kísérték végig énekükkel és szemükkel a fiatalok táncbemutatóját. Olyan védőn-óvón, bölcsen és nyugodtan, végig mosolyogva. Nagyon sajnáltuk, hogy közben alaposan lehűlt a levegő, ami sokakat távozásra kényszerített, hisz így az est szerintem legszebb részéről maradtak le. Mi jól végigdideregtük, így nem csoda, hogy hazafele az indiai pasik ugrabugráját utánozva közlekedtünk, remélem, túl sokan nem láttak :-))

 Mindenkinek szép, kávés jóreggelt! 🙂

Vörösmarty Mihály: