Döbbenet!

 Még mindig jönnek a díjak!

Napfény, Alexiss,  Zizzentke, Nyomkereső…Nagyon szépen köszönöm!!!

Ne haragudjatok, szabályt szegek. Nem biggyesztek képet, nem keresek ki címet, nem linkelek. Tudom, hogy öröm annak aki kapja, de most nem osztok, vagy legalább is nem úgy, szabály szerint, hanem kaptok egy másikat, és ez mindenkinek jár, aki csak az oldalamra téved, meg elvileg azoknak is, akinek az oldalára én járok.

Ez az elmúlt hét, és a hétvége teljesen elszívta minden erőmet. Elfáradtam. Nem vagyok képes két hisztis “beteget”ápolni. Főleg úgy nem, hogy a harmadik, aki tényleg beteg, annak még a közelébe se jutok. Nna, szóval jelentem, Manó és a Kedvesem kikészített. Szeretem én őket, persze, de amikor egymás ellen játszanak hatalmi harcot a távirányítóért a nap 19 órájában az sokkk !!!! aztán, jajj, éhes vagyok, inni kéjek, hol van szívem a bármi meg a valami, tévé éjjel nappal vagy lő vagy cápákat elemez. Melegem van, és elegem… Aztán csodagyógyulás, (fizetésnap) megyek szívem, elhozom a pénzt, aztán, épphogy éjfél előtti hazatalálás, jajjj, ne menj be, beszélgessünk, képzeld!……… Manó meg reggel, legkésőbb fél hatkor rángatja a lábam, kkkéééhjheeeeeekkkkk iinnniii…és pörög a kerék körbe-körbe, mosás (ja, van új mosógépem!!! ) , főzés, takarítás, egyik ágy: pelenkacsere, másik ágy : masszírozás, leülök- hol vagy??? felállok – gyere, ülj ide. Körbe-körbe. Ketrecbe szervezett majomkirályság. Kimegyek, mert nő a gaz, legalább ott csönd van, a  madarak, a  kiscicánk(mert az is van ám! Szőr Nyafi! ), meg a kutyusunk, akik csöndesen körém telepednek , bambán bámulnak, jé ez nem szól semmit, nem símogat, nem fütyül, a labdát is hiába hoztam, nem dobja…Nem ám, gazdi messze jár, több mint 500 km-re símogat egy ráncos kezet, egy csontos vállat. És nyeli a gombócot. Megakad, torkotszorít, sebaj, le kell nyelni, ez az élet rendje, emberek, érzelmek jönnek, aztán menniük kell. Ez a törvény.

  Aztán hangok ütnek rést a távolság és a fájdalom falán, menni kell befele, hívnak a kötelességek. Mert az élet ilyen, lehet megállni, orrlógatni, szomorkodni, sebeketnyalogatni, de bizony sok idő nincs rá, hívnak a feladatok. Mert vannak a dolgok amiket meg tudunk változtatni és vannak amit nem. Azokat el kell fogadjuk.

Akármilyen nehéz is.

Aztán meg közben beláttam, nem jó az, hogy ilyen robbanásra kész, élesített állapotú bombaként ketyegek itt, a szeretteim között. Mormogok, veszekszem, vagy hallgatok. Nem jó így! Meg kell ráznom magam, mint a kutya eső után. Tehát úgy csinálunk, mintha a világ a legnormálisabb hely lenne, elmegyek fodrászhoz, aztán meg kiveszek egy szabadnapot, bemegyek Pestre, ki a Margitszigetre (magammal hívok néhány kedves ismerőst, hátha rámérnek kicsit) Eljátszom, hogy gondtalan turista vagyok, és szélnek engedem a dühömet,a csalódottságomat, a fájdalmamat átadom a Dunának, vigye el jó messzire, vagy süllyessze el, az se baj, ki ne fogja senki más.

És utána kihúzott háttal, könnyű léptekkel hazajövök, hisz, nincs semmi baj, van otthonom, és benne az is aki  hazavár.

Na, ki tart velem? 🙂