Tüzijáték ( helyett)

 A tegnapra először be lett ígérve, hogy kint leszünk azon a reptéren, ahol tankolnak a 20.-ai repcsinapra indulók. Tehát szinte karnyújtásnyira lettem volna a magán -és vadászrepülőktől. Sőt, talán, talán, hátha, lesz ráérő pilóta, aki megmutatja belülről, vagy akár egy kiskőrre elvisz. Hogy ezt úgy vártam, mint egy kisgyerek, nem is mondom, hisz már tavaly ezt kértem szülinapomra. Nagyon szeretem a repcsiket, és nagyon szeretnék beleülni, és menni olyan “pilóta és én” üzemmódba, és bizony örülnék, ha megmutatnák, hogy kell vezetni…Ennél jobban csak az ejtőernyőzésre vágyom…na de vissza a valósághoz…

 Ember tervez, helyzet változik…Ismét reptér kerül képbe, de nem az, hanem a debreceni, mert a változatosság kedvéért már megint szervizelni kell. Kissé fittyed a szám, de sebaj, így se rossz, oda is évek óta készülök, mert szép a virágkarnevál képeken, de én olyan élőben szeretem fajta vagyok…Na meg esetleg egy Majdnemnyuszis találka se lett volna kutya…Még szerencse, hogy van ilyen mittudoménhányadik érzékem, és nem kezdtem el szervezkedni, értsd: hülyíteni Majdnemnyuszit, inkább hagytam utolsó percre, majd, ha már arra tartok, akkor, mert persze, ez a busz elment nélkülem… Azaz, Kedvesnek utolsó percben csak rászerveztek az életére, kapott szép bónuszfeladatot, és pótutast, aki nem én voltam :-(. Hogy nem volt jókedvem, azt inkább nem ecsetelem…annál is inkább, hogy eleve szomorú voltam, hisz nagyon szeretett kiskutyánk befejezte a pályafutását…

 Tehát maradt az itthonlét, sebaj, van olvasnivalóm…Nem tudom ismeritek-e Szabó Magda : Pilátus c. könyvét…Én tegnap ismerkedtem vele…nem túl vidámító téma, hisz pont az elmúlás az alaptörténet, de szívből ajánlom mindenkinek, akinek még élnek a felmenői. Mert láttatja velünk a másik oldalt is…Amit most még ugye nem ismerhetünk, hisz az öregkor még jövő idő számunkra…És bizony mennyire mást jelentenek onnan a dolgok. Apám, annak idején, mikor kértem, költözzön hozzánk, ezt egy mondattal fejezte ki: “Lányom, öreg fát már nem lehet átültetni.”..Pedig óvni szerettem volna őt, kényeztetni…De ő már akkor tudta, hogy ez neki nem megy…ez nem az ő otthona, a fák nem neki integetnek, és a madarak se neki szólnak…Itt ő csak egy idegen, minden ami neki fontos, kedves, az ott van, messze…És az, hogy már ott se sok dolga van, bizony csak még közelebb hozza az elkerülhetetlent.

De visszatérve, ha nem olvastátok esetleg, kérlek, pótoljátok. Mert csupa jóindulatból is követhetünk el szarvashibákat.

Na de nem volt azért ennyire szomorú a nap, volt  kártyapartink a nagyokkal, nagypancsi a medencében Manónak, aki szépen mondogatta nekem hogy “vájjál kii,” azaz várjál kicsit, mikor kértem jöjjön már ki, mert uszonya nő 🙂. És voltunk este biciklizni Kedvessel. Fagyizni készültünk, de sörözgetés lett a vége, sőt, mivel jókedvű barátaink közé csöppentünk, volt móka, nevetés, táncika. Nagylány is ránktalált a barátjával, tehát ő se maradt ugri-bugri nélkül, mert mi ketten nagyon szeretünk együtt :-). És alig 2-3 óra kikapcs után, a  már kipirultan kerekeztünk hazafele, és már nem volt olyan lefele görbülő a szám széle sem. Sőt még a tüzijáték végét is láttuk a tévében. Szegény fiamék meg talán nem is bánták annyira, hogy ők maradtak “házörzőnek”, no meg bébicsősznek :-).