Ma kedd van.

 Egy kicsit jobb, mint a hétfő. Már ott a fény! És nem a vonat jön 🙂 Most két levélről írnék, amit kaptam, de nem adom ki, csak annyit, hogy nagyon, nagyon jól esett, ahogy a betűk mögül kikandikált a szeretet, nagyon jó dolog ám az ilyesmi. No, erre igyunk egyet 🙂

Most Kismadártól jövök, nagyon szeretném, ha sikerülne nekik az ovitalálás, hisz, jól tudom, micsoda szívfacsaró érzés, amikor látod, hogy ott lenne a lehetőség a gyerekednek kéznyújtásnyira, csakhogy nem jár. Nektek nem, mert nem ott laktok, nem vagytok  szobatiszták, vagy más hasonló “komoly” indok miatt kizárnak. Mi  hallottunk már olyat is, hogy kár, hogy nem vak !!!, akkor lehetne… Az ember eleinte sokat sír. Meg dühöng, aztán elkeseredik.Vagy meg. Volt már, hogy vonaton, metrón, orvosnál  vadidegen embereket szólítottam meg, látva, hogy sérült gyerekükkel az oviról, iskoláról beszélnek. Bocs, hova jártok, hogyan? mert én is keresem…Nálunk egy fokkal rosszabb, mert nem konkrétan autista, csak autisztikus, nem Down kóros, nincs ilyen kézzelfogható, közérthető diagnózis, helyette egy oldalnyi ez + az. Ettől fél mindenki a legjobban, orvos is, fejlesztő is. Mert nem tudni, hogy mi, hogyan van és holnap hogy lesz. Ha itt segítek, ott árthatok…És nézik fejcsóválva a papírt, ahelyett hogy (tisztelet az elenyésző kivételnek) ránéznének a Manóra. És szép lassan az ember azt érzi, hogy csak ő ilyen béna, tehetetlen, lám mások megoldják, ő meg nem képes… Azt hiszem, hogy az a legrosszabb, mikor szülőként azzal kell szembesülj, hogy nem vagy képes megteremteni a gyerekednek azt, amire szüksége van. Amitől később jobb lenne neki. Azt hiszem, most is ez bosszantott, borított ki nagylánnyal is. Hisz milyen anya az, aki nem teremti elő ami kell? Csakhogy aztán van úgy, hogy hiába a jószándék, nem sikerülnek a dolgok. Mert a körülmények, mintha összeesküdnének, és kicsit több előre nem látható akadály egyszerre fut össze. Persze, nem világvége, lányom is érti, tudja, meg azt is, hogy csak megoldjuk valahogy, előbb-utóbb :-). Csakhogy lassan ez már szlogen nálunk…A hétköznapi gondok alig hagynak helyet az ünnepeknek…Hogy ők nem úgy kapnak sose ajándékot, mint az osztálytársak…hogy meggondolandó minden kiadás. Még a legszükségesebbek is. Hogy hosszú távon ez milyen nyomot hagy bennük, nem tudhatom, csak remélem, hogy ettől bátrabbak lesznek a legnehezebb helyzetben is, tudják, hogy van mindenre valami megoldás, csak keresni kell, és hogy mindennek ellenére, az ember lehet boldog is, ha akar. Meg hogy nem a hal a fontos, hanem a háló. Nem a tárgyak boldogítanak, és igazán a tettek fontosak. És a sok baj azért előre visz, igaz, csak hosszú távon látható eredmény, az se túl nagy, csak olyan kis lépéses, de közben az  ember számot vet magával és lassan ráébred, hogy mindez azért volt, mert valamit észre kellett venni, valami fontosat, javítani való hibát, vagy meglépni való lépést. Most, tegnap éjjel bennem is megérett a gondolat, hogy itt az idő, van amit el kell kezdenem, nem majd, hanem most. 🙂 Hát megyek is. Pápá.

U.I. : Köszönöm a szeretetet.