Bee happy!

 Nádas éj

zsombék mélyén béka brekeg
tó vizében holdfény remeg
Éji Tündér táncra perdül
fűzfa ággal körbe kerül
énekel a nádas, rétek
táncot járnak a lidércek
éj lakói éj világnak
felelgetnek mind egymásnak
furcsa hangok, furcsa neszek
tekergőző hínár-kezek…

gyere közénk,
jer, ne félj!
hívunk, várunk,
hozzánk térj!
táncolj velünk,
jer, ne félj!
megvédelmez
csók, szerelem,
bársony-ajkú
nádas éj

 Mint írtam, tegnap szabadnapot vettem ki.

Úgy döntöttem, kimegyek a Margit-szigetre. Ne kérdezzétek, miért pont oda, magam se tudtam még reggel. Csak éreztem, hogy oda akarok menni.

Már közeledett dél, mikor a Nyugati pályaudvar plázájánál vártam a kedves Péntekkét.

Mindenekelőtt, elmondom, hogy én szeretem Budapestet. Úgy, ahogy van. Még, ha koszos is, büdös is egyesek szerint. És élvezem nézni az embereket.

A plázánál meg főleg remekül szórakozom. Ahogy vonulnak az agyonszoláriumozott műcicák, alig lépnek, inkább lebegnek, vagy 2 méterrel a föld felett, elájulva saját maguktól, az szerintem több, mint vicces. Meg a valakinekakaroklátszani típusok, vagy az örömlánynak álcázott kistinik, illetve a mapasitakarokfogni fajták a leggyakrabban itt bukkannak fel. És bizony vannak a “menő anyuka vagyok” (de én a kutyusuk se lennék) tipikus képviselői. Körülöttük , rajtuk minden a legjobb márka, fuksz húzza a pici nyakát is, de szegény hiába üvölt, anyuka szemrebbenés nélkül cseveg a telefonján, csak hosszú percek után ránt egyet a babakocsin, “hallgass már” mordulással, anélkül hogy ránézne a neki háttal ülő picire.

Szóval, csak állok és nézegetem a színes forgatagot, és mint mindig, most is eszembe jut, hogy dejó lenne egy olyan tükör, amiben mindenki tényleg saját magát látná, nem azt, amit magából csinál.

Már pont elegem lett a kisbaba-anyuka “idillből” kimegyek rágyujtani, kotrok a táskámba, már megint elbújt a gyújtóm, akkor észreveszem, hogy egy vékony szépszőke lány határozott léptekkel befele tart, minden jel szerint engem keres. Naná, hogy utána sietek, és némi örömködés után már sétálunk is Péntekkével a sziget fele. A tegnapi szél jól kifújta a városból a port, meg a szmogot, tisztán látni hát a környező tájat. Csodálatos az idő, a nap csillanva játszik a Duna zöldes vizén. A hídon megálltunk picit, én meg gondolatban bedobtam azt a papírhajót amire elvileg ráírtam a gondjaimat, bajaimat, hadd vigye a víz….

Aztán besétáltunk a szigetre. Az ezeréves fák levelei mintha integettek volna. Nem tudom mi van ezen a szigeten, hogy az általam annyira szeretett folyóvíz közelsége, vagy a nevét adó szentMargit jámbor lelke ontja ezt a békét, nyugalmat, ezt sose tudtam megfejteni, de az is lehet, hogy a játékos szellő  titokban megpendíti lelkemben azt a húrt, ami a gyermekkorom Marospartjáról mesél…Az viszont biztos, hogy a feszültség úgy tűnik el belőlem, mintha valaki vékony cérnaszállal kihúzná. És helyette belémköltözik valami kellemes szabadság-érzet. A furcsa, hogy nem csak én vagyok így vele, mindenki nyugodtan, mosolygósan jön-megy, eszik- iszik.Igaz, legalább fele külföldi turista.

Kicsit sajnáltam, hogy magassarkúban, ruhácskába vagyok, papucsba kellett volna jönni, és rövidnadrágba, és lerugni, és kicsit körbeszaladni mezítláb a frissennyírt füvön, megölelgetni, vagy legalább megsímogtani a fákat, fröcskölni egyet a szökőkútnál.

(mondjuk, nem tudom Péntekke hogy nézett volna ezek után rám 🙂 )

De persze, szolidra véve a figurát, amúgy is komoly dolgokról beszélgettünk, leülepedtünk kávézni, és csak folyt belőlünk a szó, (néha rászóltam magamra, hogy hagyd már szóhoz jutni a másikat is) :-). Aztán Péntekke főzött gyorsan nekem finomat :-), azaz ettünk egy hambit, és a változatosság kedvéért  beszélgettünk :-), mert nagyon szeretek ezzel a lánnyal beszélgetni, olyan természetes, olyan tiszta, olyan józan. Semmi megjátszás nincs benne. Na, amin ledöbbentem, ezt ki is pletykálom : azért nem ír néha, mert:
  1 -ha rossz kedve van véletlenül, hát nehogymá elvegye a mi kedvünket
  2 – ha valami vitája van, lehet más nem is így látná, sőt már ő se, mert közben már megtalálta a felmentést annak akivel baja volt
  3 -az meg milyenmá, hogy netán valamiben igaza van, aztán ez olyan, mintha esetleg magát fényezné?

Na, hát mondom én, hogy szeretlek. 🙂

Aztán pletyiztünk is kicsit, megvitattunk egy-két minek látom, milyen lehet igazán dolgot 🙂 és leküldtünk még egy kávét. és vigyorogtunk, és közben bámultuk is az embereket. 🙂

Az idő meg közben gyorsan elszaladt, úgyhogy indulni kellett hazafele. Nagyon jó napom volt,  azóta sokkal inkább helyére került a lelkem. Főleg, hogy ma még Alffal is trécseltem egy csomót.

Nagyon szépen köszönöm a jókivánságokat is, és most végre befejezem ezt a postot, mert már tegnap óta írom és 3-szorra sikerült eljutnom idáig, de nagy a család, kevés az idő és ez az egy gép. Puszi mindenkinek!

 Pipacsnál jártam, és mosolyogva olvastam a történetét.

Hogy ilyen késő éjjel itt pötyögök, annak az az oka, hogy már én is gondolkodtam, hogy írjak-e erről. Most viszont úgy döntöttem, elmondom.

 Már másodszor fordult elő velem, amióta itt “firkálgatok“, hogy írkáltam a gondjaimról és rá néhány napra jött egy kérdés.

Mennyire van szükséged ?, segítenék! -akkor, először e-mailben nyújtotta felém a kezét közületek valaki. Csak néztem magam elé döbbenten, hisz hihetetlennek tűnt az egész. Hiszen alig ismerjük egymást! És ekkora bizalom, hogy szívesen ad, segít. A szívem megtelt valami olyan melegséggel, mint mikor kora tavasszal ránk téved egy kósza nyári napsugár, és átforrósítja arcunkat, felébreszti az életkedvünket.

Felébresztett bennem is valamit, és már rögtön más színben láttam a világot, alig egy-két nap alatt sikerült megoldanom a gondjaimat átmenetileg, anélkül, hogy sor került volna a felajánlott segítségre.

Minap viszont egy telefonbeszélgetéstől állt el a hangom. A szitu hasonló, itt kérdés sem volt, hanem nagy szemérmesen belevágott a hívóm a dolgok közepébe, és mondta, hogy ő szeretné, hogy ne legyen akadálya annak, hogy édesapámhoz menjek.

Istenem, lányok, olyan nagy dolog ez! Alig találtam szavakat, még azt se tudom, hogy megköszöntem-e, vagy hogy miket mondtam, mert olyan boldog zavarban voltam. Csak próbáltam elmagyarázni, hogy most a gondom nem feltétlenül anyagi jellegű. Apu nem akarja, hogy menjek, hogy elesettnek és gyengének lássam, ő ennél sokkal büszkébb. Meg, hogy nem is a betegség a nagy baj, hanem a kapcsolatuk alakulása a nővéremmel, az öli ki belőle az életkedvet.

Nem tudom, hogy Pipacsanak e két Ember közül valaki volt-e a segítő, nem is ez a fontos, hanem, hogy van jóindulat, segítő szándék, akarat, tett.

Mert ez olyan erőt és hitet ad az embernek, hogy úgy érzi, hegyeket tudna elmozdítani.

Kedveseim, félre ne értsetek! a pénzt nem azért nem fogadtam el, mert büszke vagyok, hanem mert pont meg tudtam oldani magam is, de így, veletek, a támogatásotokkal annyival könnyebben ment! :-))) Nem kellet görcsösen keressem a megoldást, mert volt B terv :-), és ahogy nem görcsöltem, csak hittem, rögtön oldódott a gond.

Apum kicsit jobban van.

Nővéremet felhívtam, mondtam neki ezt-azt, azzal a mosollyal az ajkamon, és azzal az érzéssel a szívemben, amit az előző hívás okozott. Aztán másnap felhívta Aput ő is végre, és beszéltek, és megígérte neki, hogy meglátogatja, Apu meg már gyógyult is!

Mert a csodák így működnek! Befogadjuk őket és százszorozva tudjuk továbbadni. Mert nem kétlem, hogy vannak angyalok, tündérek, de a legtöbb itt álruháskodik 🙂 köztünk, vagy bennünk.

Köszönöm, hogy megtiszteltetek.

Osho gondolata:

“Az
élet egy pillanat, amit ünnepelni és élvezni kell. Tedd mulatsággá,
ünnepeld, és akkor beléphetsz az igazi templomba. A templom nem a lógó
orrúaknak való; soha nem is volt az. Figyeld meg az életet: látsz
valahol szomorúságot? Láttál már valaha depressziós fát? Vagy láttál
már valaha szorongó madarat? Vagy idegbeteg állatot? Ugye nem?

Az
élet egyáltalán nem ilyen. Csak az ember tévedt el valahol… Mégpedig
azért tévedt el, mert rendkívül bölcsnek és okosnak hiszi magát. A te
betegséged az okosságod. Ne légy olyan bölcs. Mindig tudd, hogy hol a
határ, ne ess végletekbe. Ha egy kicsit bolond vagy és egy kicsit
bölcs, az jó – mert e kettő megfelelő arányú kombinációjából lesz a
buddha…”

Fogászati kezelésnek ajánlja a Gyermekfogászati és Fogszabályozási Klinika  1088 Budapest, Szentkirályi utca 47. Telefon: 318-0011
A Krúdy Gyula útról költöztek el. Már régóta foglalkoznak autista
gyerekekkel, s már kellő, illetve megfelelő tapasztalatuk van.

 Még mindig jönnek a díjak!

Napfény, Alexiss,  Zizzentke, Nyomkereső…Nagyon szépen köszönöm!!!

Ne haragudjatok, szabályt szegek. Nem biggyesztek képet, nem keresek ki címet, nem linkelek. Tudom, hogy öröm annak aki kapja, de most nem osztok, vagy legalább is nem úgy, szabály szerint, hanem kaptok egy másikat, és ez mindenkinek jár, aki csak az oldalamra téved, meg elvileg azoknak is, akinek az oldalára én járok.

Ez az elmúlt hét, és a hétvége teljesen elszívta minden erőmet. Elfáradtam. Nem vagyok képes két hisztis “beteget”ápolni. Főleg úgy nem, hogy a harmadik, aki tényleg beteg, annak még a közelébe se jutok. Nna, szóval jelentem, Manó és a Kedvesem kikészített. Szeretem én őket, persze, de amikor egymás ellen játszanak hatalmi harcot a távirányítóért a nap 19 órájában az sokkk !!!! aztán, jajj, éhes vagyok, inni kéjek, hol van szívem a bármi meg a valami, tévé éjjel nappal vagy lő vagy cápákat elemez. Melegem van, és elegem… Aztán csodagyógyulás, (fizetésnap) megyek szívem, elhozom a pénzt, aztán, épphogy éjfél előtti hazatalálás, jajjj, ne menj be, beszélgessünk, képzeld!……… Manó meg reggel, legkésőbb fél hatkor rángatja a lábam, kkkéééhjheeeeeekkkkk iinnniii…és pörög a kerék körbe-körbe, mosás (ja, van új mosógépem!!! ) , főzés, takarítás, egyik ágy: pelenkacsere, másik ágy : masszírozás, leülök- hol vagy??? felállok – gyere, ülj ide. Körbe-körbe. Ketrecbe szervezett majomkirályság. Kimegyek, mert nő a gaz, legalább ott csönd van, a  madarak, a  kiscicánk(mert az is van ám! Szőr Nyafi! ), meg a kutyusunk, akik csöndesen körém telepednek , bambán bámulnak, jé ez nem szól semmit, nem símogat, nem fütyül, a labdát is hiába hoztam, nem dobja…Nem ám, gazdi messze jár, több mint 500 km-re símogat egy ráncos kezet, egy csontos vállat. És nyeli a gombócot. Megakad, torkotszorít, sebaj, le kell nyelni, ez az élet rendje, emberek, érzelmek jönnek, aztán menniük kell. Ez a törvény.

  Aztán hangok ütnek rést a távolság és a fájdalom falán, menni kell befele, hívnak a kötelességek. Mert az élet ilyen, lehet megállni, orrlógatni, szomorkodni, sebeketnyalogatni, de bizony sok idő nincs rá, hívnak a feladatok. Mert vannak a dolgok amiket meg tudunk változtatni és vannak amit nem. Azokat el kell fogadjuk.

Akármilyen nehéz is.

Aztán meg közben beláttam, nem jó az, hogy ilyen robbanásra kész, élesített állapotú bombaként ketyegek itt, a szeretteim között. Mormogok, veszekszem, vagy hallgatok. Nem jó így! Meg kell ráznom magam, mint a kutya eső után. Tehát úgy csinálunk, mintha a világ a legnormálisabb hely lenne, elmegyek fodrászhoz, aztán meg kiveszek egy szabadnapot, bemegyek Pestre, ki a Margitszigetre (magammal hívok néhány kedves ismerőst, hátha rámérnek kicsit) Eljátszom, hogy gondtalan turista vagyok, és szélnek engedem a dühömet,a csalódottságomat, a fájdalmamat átadom a Dunának, vigye el jó messzire, vagy süllyessze el, az se baj, ki ne fogja senki más.

És utána kihúzott háttal, könnyű léptekkel hazajövök, hisz, nincs semmi baj, van otthonom, és benne az is aki  hazavár.

Na, ki tart velem? 🙂

 Annak idején, mikor a blogomat indítottam, ez az előző szám adta a címet. Aztán elírtam, a fiam meg vigyorgott, megkérdezte tudom-e, hogy a bee mit jelent. Hát így lettem boldog méhecske. Vigyorogtam én is és ráfogtam, hogy biztos a tudatalatti.( Naná, hisz 14 évesen már Freudot olvastam)

Mert bizony bármi is érje az embert, a fontos, hogy vidámak legyünk. Aztán van, hogy ez elég nehezen megy. Vannak nehézségek, kudarcok,betegségek, veszteségek.

Ez a hét egész jól alakult. Kedvesemet ápolgattam, javult is szép lassan, sőt nagy meglepetésemre úgy döntött, nem siet vissza melózni, inkább elkezdjük rendbe tenni az udvart. Vágtuk a fát hűvös halmokba, kipakoltuk a melléképületeket, szépen rendet raktunk mindenhol. Na jó, ez azzal jár, hogy még több szemét, még nagyobb felfordulás – kezdetnek. Fiam is beállt segíteni, Nagylány is tett-vett. Manó meg mindennap nagyokat pancsolt és nevetett. Tiszta idill…

Csak én nem voltam nyugodt…Valahogy folyton Apu járt az eszembe…Az volt az érzésem, hogy nincs jól. Amilyen nyuszi vagyok, képes voltam csitítgatni magam, halogattam, hogy felhívjam. Mint a strucc, ha bedugom a fejem a homokba, nem látok semmit, akkor talán nincs is…

Aztán ma erőt vettem a félelmemen és felhívtam. Rövid beszélgetés volt, mert hallhatóan alig bírt kipréselni néhány szót. Tüdőgyulladás. Igen, látta orvos, igen kap gyógyszert. Ne aggódjak, nem kell. Ne menjek hozzá, van nekem is bajom elég. De ne szomorkodjak. Szeret.

Menni akar. Menni anyu után. Nekem meg el kell fogadni. Az eszemmel értem is. 

   Bocsi, nem vagyok vidám…