Egy nagyon-nagyon kellemes hétvége áll a hátam mögött. Olyan, amilyen már nagyon rég nem volt. Akár lelkifurim is lehetne…de nincs …(nagy) . Mert most a családom kissé háttérbe lett téve, és előtérbe kerültek a barátok, meg én! A baj csak az, hogy nagylánynak arcürggyulladása van (újra), én meg képes voltam szombaton is, vasárnap is lelépni mellőle.
Igaz, ez először csak szombati napról szólt volna, amire már pénteken előkészültem, hadseregnek való ellátmányt tuszkolva be a hűtőbe, sőt szombat reggel még irány a bolt, friss pékáruért, meg ilyen napi cikkekért, hogy ugyena, éhen ne haljanak itt nekem, majd Manó rendbetétel, ágyhúzás, ruhacsere, reggeli, és tartozékok. Kilenckor már türelmetlenül toporogtam Kedves mellet, hisz azt igérte, hogy kikísér az állomásra, mert lottózna és akkor együtt kávéznánk. Na, persze, nincs kedve, visszafekszik inkább, mehetek egyedül. Kapkodtam is a virgácsaimat, lévén, hogy még volt egyéb kis dolgom is, hisz amit szerettem volna befejezni, no azt ugye nem sikerült :-). De hát legközelebb, mert mondom nektek, kellenek az ilyen délutánok!
Én speckó, azt hiszem fiatalodom tőle, vagy csak elcsenek egy kicsit abból a békés derűből, ami a Péntekkéből árad. Porcicától meg csak úgy szívom az infókat, mint egy kiszáradt szivacs, hisz okos ez a lány is, van mit tanulni tőlük és nagyon jó velük lenni. 🙂 És nagyon jó kicsit nem anyuka, és feleség lenni, hanem nő, ember. De jó hazaérni, és mégjobb látni Nagylány kedveskedését, Kicsi örömét, és azt is, ahogy barátaikká fogadják a barátaimat. (Fiam borostássága okán lapul inkább, Kedves nem akar zavarni, lapul ő is) Aztán élménybeszámoló, :-), híradónézés 🙁, szokásos esti tesz-vesz, utána nyugodt, mély álom, ilyen is ritka vendég!
Másnap hajnali kötelező körök, majd visszabújás Kedves mellé, ismét bealvás, Manó vidáman nézi a kedvenceit. Alig egy óra múlva csörög a telefon, álomtól zavartan alig értem, mi a baj, csak azt, hogy a barátnőm elkeseredett, segíteni hív. Álommanókat elkergetem, feltápászkodom, Kedvest győzködöm, jöjjön velem, gyorsan végzünk, mi a az a két csík, amit fel kell ragasztani- nem is értem, mitől ilyen megszeppent a barátnőm, csak gyanítom, hogy más az oka. Kedves inkább marad, egyedül biciklizem át, közben a tegnapi napot ízlelgetem, magamban csupa mosollyal. Aztán majd hanyatt esem, kiderül barátnőmnél nem a nappaliba a 2 csíkot kell, hanem fennt az egész szobát, nem jött el a festő, hát essünk neki, tapétázzuk ki . Tapéta új fajta, senkinek nem ajánlom, ritka rossz vele dolgozni, könnyen átázik, szakad…Szerencsére, a rövidebb fal végezetével beesik a festő, segédnek fogadjuk :-), így gyorsabban megy, neki kissé feszült a tempó, ő lassabban szokta, de nincs helye rinyának, csinálni kell, én vagyok a hajcsár. Közbe már dél, én egyre szerettem volna hazérni, látom, hogy lehetetlen, ha lelépek, festő is abbahagyja, vagy elmocskolja- így is leb@sztam már, csak kicsit fordultam el, máris tiszta puklis, ejnye, kisimítani, ember, mit csinálsz! :-). Befut Kedves, legalább segít le, illetve visszaszerelni a kapcsolókat, fali lámpát. Csodafestő miatt Kedvest kicsit megrázza az áram- képes volt felkapcsolni az áramot, mikor emberem pont szerelte a lámpát, de barátnőm életmentő 🙂 úgy kirántotta a vezetéket, hogy csak na! 🙂. Nevetünk, cukkoljuk egymást, és az utolsó csíkok is a helyére kerülnek végre, mehetünk haza.
Otthon minden rendben, csak ugye, Nagylány enyhén morcos, nincs szokva ilyen árulással, de végül is, az apja itt volt többnyire, mondom, ez van, most ő volt a soros szülő, nincs megírva, hogy mindig csak én kell ottlegyek mindenhol :-), nélkülem se áll le az élet. 🙂 (Azért kicsit furdal, no)
Szép napot!!! És ha mosolyogtok, nem olyan nagy baj, ha nem süt a nap 🙂
