Bee happy!

 Tegnap kaptam egy nagyon kedves levelet, abban volt, hogy bizony vannak rossz dolgok is, mert így marad meg az egyensúly. De a dolgunk, hogy kimásszunk és menjünk szépen tovább, derűs lélekkel.

Most a szép képek után mesélek arról is, ami nem szép, de van…

Van olyan, hogy kb 600 km-re az otthontól elromlik az autó. (Ja, jut eszembe, kedves Fórumvírus, nagyon jól esett amit írtál, de sajnos, igen rossz dolgod lett volna, ha mögém ülsz, ugyanis, kétüléses, áruszállító céges autóval mentünk, csak a dobozban kuporoghattál volna 🙂 ) Előbb szűrőcsere, aztán akkumulátor. De jó a rosszban, hogy célnél, nem útközben. Így is 2 nap elszúrva, Kedves tiszta ideg, szerencsére, anyós segített anyagilag, különben, most is ott csücsülnénk. (Anyós előtt le a kalappal)

Aztán van olyan, hogy nagyon kedves rokonomnál ijesztő tények. Álomvilágát kezdi teljes zárt valóságként kezelni, és talált magának mankót ehhez, valami szervezet Egyiptomból (?) megtalálta és közölte vele, hogy ő a kiválasztott. Hiszek én abban, hogy vannak dolgok amiket ugyan nem látunk, de attól még léteznek, és működnek, de valahogy nála mégis ijedtséget éreztem, és most is remegő ujjakkal írok róla. Féltem őt. Nem tudom hogy segíthetnék, kell-e, lehet-e…

És most kérlek vegyetek komolyan. NE MENJETEK ÁT CSAK ÚGY A FORGALMAS ÚTON, HOGY SZÉT SE NÉZTEK!!!! ÉS AKIK VEZETTEK, NAGYON FIGYELJETEK!!!

Menjetek át a zebrán, figyelve mindenre. Vagy ne nyomjátok annyira a gázt.

Mert este volt, kb 9, sötét, persze. Mi a párom egyik rokonával voltunk sörözni, már pont hazaindultunk. Beszéltük, hogy gyalog vagy busszal menjünk, előttünk 4 sávos út, pörgős forgalom. Mi álldogálltunk a járdán hármasban, beszélgetünk.
Egyszer csak látom, hogy alig pár méterre, egy fiatalember elindul a túloldal fele. Épp, hogy megijedni volt időm, mondtam volna, hogy állj, mit csinálsz, de nem volt rá idő, felbukkant egy kisautó, jött vagy százzal. És csak annyit láttunk, hogy tehetetlen bábuként felrepült, majd visszaesett tompa puffanással a motorháztetőre.  Soha nem láttam ilyet, csak filmeken, de a valóság sokkal, sokkal rosszabb. Valami ott a szemünk előtt ért véget. Egy perce még egy élet volt, siető jelen, most már múlt.

Sokkoló volt. Még most is, így utólag is.

Utána volt jó is, apum már ügyesen lesétált elénk, ott toporgott a kocsma előtt a sarkon, leste, mikor bukkanunk fel. Nagyot ölelkeztünk, jajj, de nagyon csudijó volt. És az is nagyon jó, hogy anyóssal már nincs harc, szurka-piszka, kedves, normális lett a viszonyunk, és ez remek. Meg az is jó, hogy egyedül mentem ki anyu sírjához, ott elszöszmötöltem, takarítgattam, virágokat ültettem, meg beszurkáltam, szépen körbedíszitve az egészet, és a végén nyakig sárosan gyújtót keresve, felsóhajtottam, hogy Nagylány hol vagy, és ő azonnal felhívott 🙂, így szinte együtt gyújtottuk meg a mécsest.

És jó volt esténként Kedvessel összebújva megbeszélni, hogy jajdejó, megyünk haza, ott a helyünk, ott a legjobb nekünk.

 Fészkek, házak, otthonok.

 (A keskeny úton araszolunk, van időm bámulni, halk  párbeszédünk sem zavar, mert csak szavakat mondunk szinte, értjük, érezzük  egymást.)

A villanyoszlopokon meglepő sűrűséggel gólyafészkek terpeszkednek, a “‘visszavárjuk gazdánkat” bizonyossággal. Aztán kis ideig eltűnnek, talán a gólyák is jól kiválasztják maguknak, hol szabad otthont teremteni, hova érdemes visszajönni.  Mintha ők is településeket alkotnának. És vannak köztük kívülállók is .  Már hiányolta szemem a kedves látványt, mikor újból felbukkant egy, és most nyúltam volna szívesen gép után. Magányos gólyafészek benne 2 megtermett fekete varjú csúfondárosan tollászkodva, hangosan pöffeszkedve hirdeti, ez már a mienk! – Csak kis ideig! -szólok rájuk, jönnek még ide vissza a jogos tulajok!

A kis falvak sűrű egymásutánban sorakoznak (mindenhol 50-es tábla, és radar, meg rendőr). A  házak, szűken egymáshoz feszülve, tarkaságuk szinte bántja a szemet, harsány színeik még szomorúbbá teszik a düledező romosabbak nyomorát.  Pinkek, lilák, vad kék-sárgák, majdnem neonzöldek .Vagy régi, magáramaradt sötétszürkék, ők valaha jobb időket is láthattak, letisztult vonalakat mintha csak ezek hordoznának. Putri és palota egymás mellett. Hiába a nagy méret( az újgazdag tulaj  látszik, minden pénzt megadott, hogy az övé legyen a “leg-leg” a faluban), valami nagy üresség kiabál csicsás ablakairól, templomszerű alumínium(?)  tornyos, csipkés tetejéről. (Ha pici lenne, azt mondanám, hogy rokokó ajándéktárgy). A házak építészetileg igen döbbenetesek, mintha verseny lenne ki tud furcsábbnál furcsábbat készíteni, sok tornyocska vonja el a figyelmet a hulló vagy hiányzó vakolatról, vagy boltívek, oszlopok zsúfolódnak tenyérnyi helyeken. Láttunk olyat is, amin jót mosolyogtunk, hisz a régi játék faépítőkből lehetett ilyet készíteni, ahol csak óvatosan rakhatja az ember egymásra az elemeket, nagyon vigyázva, hogy össze ne dőljön az egész.
 A régebbi vályogházikók előtt kispad, rajta az idősebb, nagyszoknyás asszonyok pletykálkodnak, vagy árulják a petrezselymet, szóló szőlőt. Egykedvűen néznek az orruk előtt tovakúszó autósorra, minek ez a nagy rohanás mozdulattal, miközben a helyi emberkék nyugodt, kimért lépésekkel battyognak dolgukra, van akinek vállán csákány-(Kedves megjegyzi, nagyon rövid a nyele, ezzel nem sokat fog dolgozni), van akinek kapa. Lelassult minden, vagy csak mi látjuk így, olyan elvarázsolt érzetünk van, mintha az idő valami nyúlós, ragacsos masszává állt volna össze.

 Gép elzárva a kocsi csomagtartójába, mozgó autóból úgysem lehet fotózni…(mármint Kedves szerint)

Hát elhoztam nektek azokat, amiket a szemem elkapott.

Tájképek:

 Az ősz mintha ránk várt volna, teljes díszbe öltöztette a tájat. A dombokra, melyeket mintha tehetséges, de szeszélyes kisgyerek széles jókedvében formázott, csodaszép színes, vastag plüsstakaróként borult a fák színes koronája formázta szőnyeg. A tölgyek, bükkök meleg piros, bordós levelei , mint érett nők, csak visszafogottan mosolyogtak a társukul szegődő haragoszöld, kissé komor fenyők mellett. Míg az egyik szinte ijesztően mordult, hogy állj vándor, ne tovább, ha jót akarsz, addig a másik kedves gazdasszonyként már tessékel is beljebb, huncut mosollyal fittyet hányva az ura fenyegetőzésére. Karcsú nyárfák , kihivó sárgáikkal, magasan hátravetett fejükkel a serdült lányok magabiztos megvetésével  rázzák aranyló sörényüket.

Ámulva fényképezem a csodát, mind szép külön-külön is, de együtt a legszebb, a maga sokszínűségében, hullámzó ritmikája sámándobszóra emlékeztet. És még nem is beszéltem a lábukhoz terült szürkülő szőnyegről, meg a mosolygó somról, kökényről, akik kinevetik a föléjük növő fák hiábavaló magasságát, hisz  az élet ajándékát mégis itt, a földközelben kell keresni. 

A dombok lassan kisebb hegyekké válnak, a fák között ösvényt húz a kis patak, az aljukon színes, szegényes rongyszőnyegként lapulnak a pici megmunkált földsávok,  itt kis területeknek van szorgos gazdája, aki kézzel, esetleg lóval sarcolja ki magának a földtől a napi betevőt. Bátran megveti a lábát a leghihetetlenebb helyen is a kis ház, füstje felsündörög a hegyek szürke ködbe burkolózó csúcsai fele. Nem messze tőle méla tehenek, szelíd lovak legelésznek, kissé távolabb birkanyáj szürke pontjai mocorognak.

A hegynek megvan a maga akarata. Hiába a természet minden szorgos munkája, bizony kivillantja kemény szikláját, itt ugyan csak a legelszántabb apró növények tudnak aprókat kapaszkodni, mintha csak arra lennének hivatva, hogy enyhítsék a kemény kő magányos szomorúságát.

Még ámulnék fenséges csodáján, de jajj, a következő kanyarnál belém hasít a látvány : a legváratlanabb helyre kőfejtő van építve, a kamionok szorgalmas hangyaként nyüzsögnek, bontják a hegyet. Szinte együtt sajog a lelkem a természettel, és bár emberként tudom, szükség van építőanyagra, azért csak fáj, hogy így, brutálisan rombolnak, hogy ők építhessenek.

 Lányok, tudjátok, mindenhol jó, de legjobb hazajönni :-).

Fárasztó, stresszes úton vagyunk túl, de nagyon jó volt, hogy Kedvessel megint ráébredtünk, hogy dejó nekünk. A mi otthonunkban, ágyunkban, a mi kis családunk mellett. Hogy hiába szép a világ, jó megnézni, de a legjobb hazajönni. Most ismétlem magam, ami  irodalmilag nem helyes, de ezt világgá akarom kiabálni, meg hogy vigyázni kell arra a mi a mienk. Akkor is, ha kicsit repedezik itt-ott, ha van, ahol lekopott a csillogása,  az se baj, ha csorba, ha nem tökéletes, de a mienk, és ettől fontos, meg attól, ahogy ezt annyi év alatt építgettük. Minden erőnkkel és szeretetünkkel. Együtt. És kell néha eltávolodni, hogy kitisztuljon a látásunk, ami a hétköznapokban kissé elhomályosodik.

No, hát dióhéjban ennyi.

Köszönöm Márti, hogy “kipécéztél”, amint lesz kis időm kötélnek állok, meg hoztam nektek egy pár pillanatképet, arra is sort kerítek. És igyekszem bepótolni minden lemaradásomat. Addig is nagy ölelés minden erre járónak.

 Na, szép vagyok mondhatom…

Elárasztottatok kedvességgel, biztatással, gratulációkkal, én meg elnémultam…Csak némán köszöntem, magamban.

Mea culpa.

De
valahogy így alakult. Tudom, szerettek, meg lesz bocsájtva bűnöm, és
ígérhetném is, hogy nem, ilyet többet soha, de nem szeretek ígérni,
van, hogy nem sikerül betartani, azt meg nem szeressem.

Sok zizegés volt mostanában, legtöbb, persze, az én fejemben.

A több
hete húzódó “családlátogatás” most esett meg szombaton. Lányom
barátjának a szülei jöttek át. Volt hát sütés, főzés, izgalom. Aranyos,
nagyon normális család. Közvetlenek, barátságosak, szeretik a lányomat.
 És mégis maradt bennem valami kis
keserűség, vagy nem is tudom minek nevezzem. Nem velük kapcsolatos, nem
is ők váltották ki, hanem a helyzet. Hogy bizony szembe kell majd
nézzünk előbb-utóbb(inkább utóbb!) hogy a mi családunk, az bizony
bővülni fog. Ne ijedezzetek, nem az unokáról beszélek, hanem arról,
hogy majd 20 éven át mi voltunk a család , mi öten. Nem volt
közelünkben nagymama, se más rokon, nem kellett senkihez alkalmazkodni,
nem kaptunk és nem adtunk semmit másnak. Mi hoztuk a döntéseinket, és
mi ittuk a levét, ha nem sikerült. Barátok voltak, vannak, velük
osztoztunk, de az természetes volt, és spontán, mi választottuk őket,
mi engedtük őket olyan közel, amennyire mi jónak láttuk.  De ők nem
családtagok. Nem tudom érthető-e amiről írok, mert ha igen, akkor
ügyesebbek vagytok, mint én, hisz olyan vagyok, mint Füles, csak
lógatom búsan a füleimet, és nem értek semmit. Valahogy nem tudom mitől
van bennem szomorúság, félelem, féltékenység (Nocsak, ? az is?) Aztán
lehet ez az egész csak a változástól való félelem, vagy az öregedés,
vagy az elengedés, de szorongás költözött belém, nincs semmi racionális
magyarázata, hallom magam, amint itt nyöszörgök, és jól hátbaverném,
hogy “hülye vagy Babi”. Amúgy ilyen skizofrén-módon kettészakadtam,(lehet három) az
egyik énem nincs jóban a másikkal, folyton vitatkoznak. (nektek
megsúgom, egyik hülyébb, mint a másik) . Közben meg ugye, vannak a napi
tesz-vesz dolgok, Manó is átveszi a feszkómat, ő is hisztisebb, mint
szokott, közben meg Kedves hazaállít, hogy az egyik kollégája olyan
potom pénzért adná nekünk jól működő, nagyon kímélt autóját, hogy ilyet
nem lenne szabad kihagyni. Közben meg a számlák, egyebek, világválság,
hitelfélelem, gondok itt, bajok ott… Szinte szédülök. Mintha
gyorsabban forogna a Föld is. TI nem érzitek??? Kapaszkodnék, jajj,
csak este van kibe, addig már a szorongás annyit fojtogatott, hogy
levegőt is alig tudok venni, már kinőttek a süntüskéim, szúrok,
gömbölyödnék, nem hagynak. Kedves akarok lenni, mosolyognék, de csak 
vicsorgok. A fejemben összegyűlt minden, tábla kéne rá, vigyázz, robban!
Légzésterápia, agykontroll, amit akartok, nem szabad lássák, hogy
mennyire félek, mert ha én is gyenge, ki lesz erős, a döntéseket végül
is én hozom, tőlem várja mindenki, hogy rábólintok-e, de könnyű
bólogatni, hisz a pénzt nem én teremtem elő, én csak beosztom, amit más
keres, azt se jól, mert sehogy nem elég, ha betakarom a lábat, kilóg a f… , a kéz, ááá, rövid a takaró.

Keresem a bátor énem, de nincs, elveszett, világgá ment. Magával vitte a hitemet is. Így az üres helyre költözött a félelem.

Most meg
utazunk. Itthonról – Haza.
Kedvest nagyon hívja az anyja, ő meg nagyon menni akar.
Jobban örültem volna, ha Nagylánnyal megy, én itt kigömbölyödném
magam, de nem, ő velem akar, mintha szédülne ő is, csak a kezemet
keresi, hogy belekapaszkodjon. Erőt kér az erőtlentől, muris. De ha már megfogja, ketten valahogy mégis erősebbek vagyunk. Tehát megyünk. Meglátogatjuk az élőket
és holtakat.
Örülök, hogy láthatom apumat, és jó lesz
kicsit lekucorodni az anyu sírja mellé is. Talán ott, a lobogó gyertyák
fényénél megtalálom azt a hűtlen elveszettet, aki lelépett a
bátorságommal, és visszaédesgetem magamhoz. És átmegyek a hídon (miután
megsimogatom a Marosomat, és beledobom hűvös vizébe a gondjaimat ) , és
hagyom hogy a szél kifújja belőlem a félelmet, megkeresem a túlsó felén
a biztonságot, mint kobold, a szivárvány tövében rejtőző kincseket.

És megcirogatom a kopjafákat, hátha adnak egy kis erőt ennek a hűtlen, elkorcsosult énemnek, aki hagyta
kialudni a tüzet a szemében. Talán ott, a szülőföld alommelegében,
ismét lángra kap a szívem mélyén lapuló, már alig pislogó parázs.

Puszilok hát mindenkit, és köszönök mindent. Jövő héten jövök 🙂

 Akik
régóta olvasnak, tudják, hogy amikor elkezdtem a jogsit, bizony nem
szerettem az oktatómat.Valahogy túl tolakodónak éreztem a stílusát.
Idegesített a beszéde, a
hasonlatai, a nyomulása, a kisugárzása. Mellette kicsi voltam, hülye és
kiszolgáltatott. Aztán a rutin vizsga  végére, már megszoktam kissé,
bár még  mindig nem szerettem.

Közben
teltek a hónapok, és hiába tudtam, hogy már csak a forgalomban kéne
vizsgázni egyet, valahogy nem jött össze sehogy . Se a pénz, se az idő,
hogy vezetni járhassak. Már gondolatban lemondtam az egészről, sőt már szinte győzködtem magam, hogy “ugyanmá”, ez nem
is való nekem, szétszórt vagyok, nem tudok annyi mindenre figyelni ( a
kuplungra zsigerből haragudtam). Aztán anyagi gondjaink jól betetőztek,
nem kellet sok, csak némi előre nem látható nagyobb kiadás, és
elcsúszott minden. Már álmodni se mertem, hisz “ugyanmá”, miből. 

És az idő nem várt rám, csak telt, hipp-hopp itt álltam, hogy lejár a 2 év. Akkor meg ugye, lehet mindent elölről kezdeni. Vagy ha nem, hát kidobott pénz, idő az eddigi (nem kevés). Bántott, bár nem beszéltem róla.

Aztán nemrég felhívott az oktató. Mondja mi van? mondom semmi, nincs pénzem, pont. (amúgy utálom a befejezetlen dolgokat)

Azt
mondja, beszéljünk, megoldjuk valahogy. De ember, értsd meg, nincs
pénzem, és különben is, mióta nem ültem volán mögé, mostmeg vizsga?,
kinnt forgalomban?, vagy netán lezárat néhány utcát a kedvemért??? Ááá, beszéljük csak meg. Aztán
beszéltünk, pénteken. Mondja, egy biztos, kell a vizsgadíj, de ezt ő
már befizette(!!!), és kiírt szerdára, mert akkor normális a
vizsgabiztos. (!!!!)

Most meséljem el nektek csajok, hogy hova nem fért zabszem??? Hát sehova.

Tehát
ma, szerda reggel hattól kilencig gyakoroltunk. Aztán két emberke
előttem, jól végigizgulhattam, amíg ők végeznek, majd rám került a sor.
Én voltam a karikásszemű, remegő végtagú, kishitű harmadik.
Miután becsatoltam a biztonsági övet megszállt az esélytelenek
nyugalma, hisz lesz ami lesz, minek izguljak, egy hete még remélni se
mertem, most meg megpróbálhatom. És ez nagyon jó!

És jelentem, mindenki élve maradt, aki az utamba került. :-).
Sőt, az autónak se lett baja, és nagyot csak a telepre visszaérve
bakiztam, mert “nem hallottam”, hogy jobbra, én szép szabályosan
beálltam a bal oldalra a parkolóba. Hát hiába na, rossz a fülem. 🙂

Mindenki
úgy tett, mintha kedves oktatómat nem hallotta volna. Igaz én jól
belesápadtam, mikor leesett, hogy “másik jobb” lett volna, amit ő akar,
beállni az épület bejárata elé…(Dehát, no, van az úgy, hogy kicsit süket az ember.)

Tehát
vizsga sikerült, nekem meg lesz jogsim, majd ha megadom az elmaradt
pénzt az oktatómnak. Ami ráér részletekben is-mondta ő.

Hát szégyellem, hogy nem tudom szeretni, mert nagyon rendes ember .

 Akik régóta olvasnak, tudják, hogy amikor elkezdtem a jogsit, bizony nem szerettem az oktatómat.Valahogy túl tolakodónak éreztem a stílusát.

 “Legendák keletkeznek, hogy aztán örökké éljenek az emlékezetben vagy eltűnjenek a feledés homályában. Létezik egy lemez, amelyről évtizedek óta folyamatosan beszélnek.
A Hobo Blues Band: Vadászat című dupla koncert-albuma 1984-ben jelent meg és az azóta eltelt 24 év bizonyította, hogy a XX. század hazai művészetének egyik kulturális csúcsteljesítménye. Elröppent azóta majdnem negyed század, de milyen évek! Átíródott a történelem, évezredet váltottunk és még annyi minden mást is. Hobo és zenekara, a most 30. születésnapját ünneplő Hobo Blues Band töretlenül járja a saját útját, amelyen előttük még nem járt senki és követőjük sem akadt eddig.
A jubileumot a zenekar a Bolondvadászat című lemezzel teszi a maga részéről emlékezetessé. Ez a lemez nem a Vadászat modernizált változata, hanem egy teljesen önálló, friss, naprakész mű.
 
Hobo 1984-ben levélben köszönt el a Kisfiútól, aki azóta már felnőtt. Ma már a Bolondra is vadásznak. Mára már nincs cenzúra, csak öncenzúra. Az sokkal keményebb. A Bolondvadászat 35 dalt és 6 bonus felvételt (!) tár a hallgatók elé. A dalok a Vadászatról, az azóta megjelent Hobo és Hobo Blues Band-lemezekről kerültek a Bolondvadászatra a vadonatúj szerzemények mellé, így Shakespeare-songok, Viszockij-dalok és az 1984-ben betiltott Faludy György és Petőfi Sándor versek mellett a Kex: Zöld sárga című dala is szerepel a dupla CD-n.
A lemez felkavaró, megindító, elgondolkodtató, pimasz, buja, kacér, könnyfacsaró és megnevettető, felháborító és elkeserítő, reményt sugárzó és kapaszkodókat nyújtó óriási adag kultúra olyan szövegekkel, amelyekről sokan sokáig és sokat beszélgetnek majd. A világszínvonalú zenei keretet a Hobo Blues Band tagjai: Hobo – ének, vers, Fehér Géza – gitárok, Gyenge Lajos – dobok, Hárs Viktor – basszusgitár, bőgő, Nagy Szabolcs – zongora, orgona játszották lemezre, vendégként Szűcs Nelly, a Quimby énekes-gitárosa Kiss Tibor és a Ghymes hegedűse, Szarka Tamás működnek közre.A Bolondvadászat gyönyörű borítóját Keresztes Dóra és Juhász Balázs készítették. Az album többféle változatban szeptemberben kerül az üzletekbe. Ezzel egy időben jelenik meg Hobo hasonló című könyve is. Aki eddig is szerette, annak kötelező. Aki nem ismerte, még inkább. Minden lemezgyűjtő polcán ott a helye a Bolondvadászatnak, mert 2008-ban is „Mesél az erdő”.“

Alig 13 éves voltam, mikor a szomszédomban lakó festőművész nálam kb 6 évvel idősebb fia megmutatta nekem. Neeem, nem a bélyegalbumát, és nem gondolni semmi huncutságra, csak a Hobó Vadászatáról van szó. Bocsánat, az a “csak” nagyon helytelen, hisz csupa nagybetűvel volna szabad írni erről. És vigyázz állásban :-). Nos, első hallásra nagyon idegen-világnak tűnt, addig csak olyan Petőfi és Kossuth-rádió hallgató, semmi konkrét zenei ízlés nélküli kislány voltam. Tehát az Abba-számok és Korda dalok után borzongva hallgattam ezt a fura világot.

Mind zeneileg, mind szövegileg valami teljesen új volt számomra. Olyan döbbenetet éltem át, mint Alice, mikor Csodaországba került. Annyi különbséggel, hogy én a szeretettel-biztonsággal bélelt pihe-puha kis világomból kicsöppentem egy olyan valóságba, ahol kemény farkastörvények vannak. Alig mertem elhinni, hogy a kis rózsaszín-világom helyett ilyen is lehetne az élet. Képmutató, hideg, kegyetlen. Persze, akkor még keveset értettem a mögöttes dolgokból, bár Dudi gyakran megállította a lemezjátszót és kérdezett, meg beszélgettünk. Éreztem, hogy itt komoly dolgokról van szó. Teljesen felzaklatva mentem haza. Még nem teljesen tudatosan, de itt kezdődött talán az eszmélésem. Igaz, akkor még csak a kérdések kezdtek tolakodni, a válaszaimat sokkal később találtam meg.

Sokat hallgattam ezt az albumot később, időről időre mindig újabb dolgokra döbbentem rá általa. Ez a mostani, új anyag ismét csodát tartogatott számomra. Szinte gyermeki ámulattal lehet hallgatni, de felnőtt emberként,  több mindennel a hátunk mögött, tudjuk igazán értékelni a hallottakat. Külön öröm a számomra, hogy az élményt a fiamnak is köszönhetem. Hiába na, a mai generáció előbb érik.

Szívből ajánlom hát mindenkinek. Számomra ez is olyan dolog, hogy lehet nélküle élni, de nagy kár lenne kihagyni 🙂

 Előbbi idézetre visszatérve megragadta a figyelmemet egy szó: Pihenőhely. 

Tehát onnan mindig új látvány tárul elénk. Aztán kissé végigrágtam a dolgot és…. nem, nem fedeztem fel semmiféle új viaszt. Csak rájöttem, hogy már megint elkerülte a figyelmemet pár nagyon egyszerű dolog. 

Nézzük csak, hogy is van ez a hegy mászás.

Ugye ott kezdődik, hogy elmegyünk a hegy lábához azzal a szent elhatározással, hogy csakazértis. Persze még ez sem pontos, hisz ezt is megelőzte a tervezés, a szükséges dolgok beszerzése, (aki okos, ide is feltétlenül hoz társat magával) meg  a rávaló idő megteremtése, netán némi erőnléti edzés se árt  előtte.

Na szóval, már túl vagyunk minden előzetesen, rajtunk a megfelelő ruha, cipő, hátizsákban a túlélő készlet, van nálunk szög ( jé, tényleg vajon így hívják ??? ), meg kötél , csákány (?), mellettünk a csillogó szemű társ. És ami a legfontosabb, bennünk a szent akarás, a hit, a bátorság.

  El kell hát kezdeni. A hegy dacosan fölénk emelkedik.
Kis porszem vagyok csupán. Józan eszem azt súgja, túl pici, “ugyanmár mit keresel te itt? “súgja lelkem örök kételkedője, meghogy ezt már megcsinálta más, okosabb, jobb, ügyesebb… Na itt szakad a cérnám, lázadok, és mondom, hogy persze, csakhogy az nem Én voltam, most rajtam a sor, mert a más élménye, az nem az enyém, nem ugyanolyan, meg különben is. És dacosan hátravetem a fejem, még egy csintalan kis hajfürt is kiszabadul a sisak alól a hirtelen mozdulattól. Ránézek a Társra, komolyan, elszántan, szó nem kell, ő is bólint, minden rendben, indulhatunk. Azért kissé pajkos mosolytöredékkel, fejrándítással (vagy csak a szemöldökével) jelzi, indulj, jövök utánad.

Elkezdem, keresem a kapaszkodót, helyet a kezemnek, lábamnak, szögnek, kötélnek. Minden porcikámat elönti az adrenalin, szinte magától mozdulnak a végtagok, hajt az akarat. Észre se veszem, hogy mennyit haladok, nem látok semmit, csak a sziklát, a következő helyet, ahol kapaszkodom, ahova lépek feljebb és feljebb tudom húzni magam. Ez a szakasz megy a leggyorsabban. Csakhogy jönnek a nehezebb helyek, a  kis visszacsúszások, néha a szilárdnak hitt kődarab kifordul a lábam alól, persze nincs baj, van kötél, meg Társ, nem tudok leesni, mégis, a szívem a torkomban tamtamozik. És észrevétlenül felkúszik bennem valami ólmos fáradtság, fájni kezdenek a tagjaim, izmaimon remegés kezd erőt venni. Honnan jött és miért, nem tudhatom, csak gyanítom, hogy a fizikai erőfeszítés és a túlfeszített izgalmi állapot okozza. Lassítok, ha lehet, még talán meg is állok. Észreveszem a szikla játékos színeit, a kapaszkodó életet a növényzet ritka zöldjében, és mire már mondanám,  hogy jajj, de szép, már megint belémmarkol a kishitűség, hogy ejnye, mi a fenét csinálsz?, látod, gyenge vagy. Csak te vagy ilyen  nemidevaló, mit keresel itt?, hogy van bátorságod?, ez már arcpirító!

Aztán újabb makacs nekiindulás, de már a kételkedés apró kis magja csírázásnak indul, és minden izomrándulásom mintha  erre lenne felelet. És már nem veszem észre a színeket, nem látom a csodaszép, ritka virágot sem.

Ha szerencsém van, nincs messze a kijelölt pihenő, vagy csak a rutinos Társam segít továbbmenni, látva az elbizonytalanodásomat.

Tehát, ha szerencsém van, jön a pihenő, ahol a látvány elsöpri a kételkedést, a fáradtságot, elönt az “ez bizonymegérte-érzés” és észre sem veszem, már van bennem elég derű, bizalom a továbbmenetelhez. 

Persze, ehhez is mennyi minden kellett, ugyebár.

És még hol van a következő pihenő, és még nagyon messze van a cél, és még rengeteg más csúcs, ami rám vár.

Ja, és ne felejtsük el, hogy ennél a “mászásnál” minden ideális volt. Adott a jó erőnlét, a minőségi felszerelés, a megbízható Társ, a nem túl nehéz terep.

Jól előkészített volt minden, kiszámított.

Persze, hogy az élet nem ilyen. Vaktában vágunk bele, néha elszakad a kötél, esetleg nincs is. Én meg itt lógok egy parányi párkányon, alattam szédítő mélység, körülöttem a szikla. A fönti perem sötét árnyékot vet rám. Csoda, hogy félek??? Hisz én biztosítok másokat is. De nem szabad elfelejtenem, hogy vár a pihenőhely, még kell egy kis erőfeszítés, és elérem. Majd lesz erőm ismét és tovább akarok menni. Tehát félre minden aggodalom, előszedem a sejtjeimben megbúvó túlélési csomagomat és szépen megkeresem a következő kapaszkodót. Mármint a saját életem “hegyéhez”.

(Elnézést a sziklamászóktól, hogy mászni mertem, írni, hogy mit érzek közben – azaz elképzelni mindezt, hisz a való életben még sose próbáltam, nincs még valós élményem. Ez magyarázza azt is, hogy a képeket kölcsönvettem innen. Utólagos bocsi:-))