Hét-fő

 Mostanában meggyűlt a bajom a hétfőkkel. Mert már hétfőn hajnal  háromnegyed ötkor azzal kezdtünk, hogy toltuk a kocsit, mert nem akart indulni. De hiába toltuk, tologattuk, ő álmos volt. Na, jó mi is. Egyszer csak rámtört valami fura hiányérzet : Jéé, kinnt vagyunk az utcán, nyögünk és szaladunk, DE NINCS NÉZŐKÖZÖNSÉG!!!!– Ilyen nem is fordult elő az elmúlt 10 évben. Már-már gondolkodtam, becsöngetek ügyeletes kukkoló szomszédunkhoz, hogy, “héé, itt a látnivaló, lemaradsz,!” de aztán lebeszéltem magam róla. Ugyanis családom pasitagjai nem voltak vicces kedvükben. Na jó, én sem. 

Aztán folytattam a napot, és minden leesett, eltörött,  majdnem én is, na, mondom, oké, nagytakarítást terveztem ugyan, de keresek valami pepecs elfoglaltságot, mert ez hétfő haragszik rám, vagy csak én vagyok béna, kevés volt 3 óra alvás.

Aztán tegnap már örültem volna, hogy na, itt a kedd, de telt -múlt az idő és rá kellett döbbennem, hogy már megint hétfő van, csak keddnek álcázza magát. Tehát mostam, meg teregettem, meg szekrényt kirámoltam, ágyalját, meg lomtalanítottam, meg manóztam, meg fájt a fejem, és semmi látszata nem volt a ténykedésemnek. Na, jó, voltam városnéző sétán is, mert ugyebár azt nem írhatom, hogy bevásárló körutat tettem, hisz nem sok  mindent cipeltem haza. Csak ami nagyon muszáj, na jó, a kötény és a kis kéztörlő az nem volt nélkülözhetetlen, de beleszerettem, és a még belefér címszó alatt szerepelt az áruk.

Ja, tegnap  csak reggel olvastam picit, még kommentekre sem futotta, hisz itthon a “tulaj “.

Tehát kedves olvasóim, barátaim, ne haragudjatok, nem válaszolok, nem szólok , de kukkolok, olvasok, hisz érdekel, mi van veletek, és jó, hogy hozzám szóltok, csak van, hogy nincs idő, meg van hogy írok, oszt kiderül nemtok összeadni, és lám-lám, hűlt helye… Valahogy rám telepedett a megnemcsinált dolgok súlyos mázsája. És néha elkap a sosefejezembe érzés, és a semmilátszata sincs döbbenet.

A diófám, csak úgy termeli a tennivalót, tuti Hamupipőkének néz, mindennapra ad válogatnivalót, szedegetnivalót, és közben még rámvigyorog, hisz mintha az ágairól semmi se fogyna. A borostyán meg türelmesen várja, hogy elültessem, szomszéddal megbeszéltük, ő is örülne, ha végignőné a közös kerítésünket, és télen-nyáron zöldellne. Meg a virágaim is duzzogva elfordulnak tőlem, hisz már időszerű lenne az átültetés,a kiszedés, vagy beültetés de még nincs földem, meg időm, meg energiám.  Na szóval erről van szó. Hétfő  ide, meg oda, meg ősz, meg ilyenek, de a legnagyobb baj bennem van. Lelassultam, mindenhez több idő kell, és közben hátamon a zsákom, nem, nem a mák jön, hanem a zsáknyi bolha. Mert néha olyan a Manódrágám, mintha egy zsák bolha lenne, semmi nyugta nincs, rajtam nő, már-már azon agyalok, hogy megkeresem azt a dokit, aki anno írta, szakvéleményként, hogy “anyáról leválasztható” hogy ugyanmá, legyenszives, ejtse meg a beavatkozást. Szedje kicsit le rólam ezt a nyúlványkát, mert  ő is olyan mint a borostyán, szép, meg jó, csak időnként fojtogatva tapad rám.

Hát na, szóval ez van. Ma megyek a postára, befizetek, majd itthon folytatom a sikamikát, tesz-veszt, délután meg vár az oktató, túl kéne esni a legutolsó vizsgán, lássuk csak mennyi az annyi, meg hogy-s mint.

Ja és ha valaki kérdezné mit szeretnék, hát elmondom: Aludni szeretnék, sokat!

Na, szóval iszom még egy kávét, az előző poros nem vált be. Kértek?