Mászás

 Előbbi idézetre visszatérve megragadta a figyelmemet egy szó: Pihenőhely. 

Tehát onnan mindig új látvány tárul elénk. Aztán kissé végigrágtam a dolgot és…. nem, nem fedeztem fel semmiféle új viaszt. Csak rájöttem, hogy már megint elkerülte a figyelmemet pár nagyon egyszerű dolog. 

Nézzük csak, hogy is van ez a hegy mászás.

Ugye ott kezdődik, hogy elmegyünk a hegy lábához azzal a szent elhatározással, hogy csakazértis. Persze még ez sem pontos, hisz ezt is megelőzte a tervezés, a szükséges dolgok beszerzése, (aki okos, ide is feltétlenül hoz társat magával) meg  a rávaló idő megteremtése, netán némi erőnléti edzés se árt  előtte.

Na szóval, már túl vagyunk minden előzetesen, rajtunk a megfelelő ruha, cipő, hátizsákban a túlélő készlet, van nálunk szög ( jé, tényleg vajon így hívják ??? ), meg kötél , csákány (?), mellettünk a csillogó szemű társ. És ami a legfontosabb, bennünk a szent akarás, a hit, a bátorság.

  El kell hát kezdeni. A hegy dacosan fölénk emelkedik.
Kis porszem vagyok csupán. Józan eszem azt súgja, túl pici, “ugyanmár mit keresel te itt? “súgja lelkem örök kételkedője, meghogy ezt már megcsinálta más, okosabb, jobb, ügyesebb… Na itt szakad a cérnám, lázadok, és mondom, hogy persze, csakhogy az nem Én voltam, most rajtam a sor, mert a más élménye, az nem az enyém, nem ugyanolyan, meg különben is. És dacosan hátravetem a fejem, még egy csintalan kis hajfürt is kiszabadul a sisak alól a hirtelen mozdulattól. Ránézek a Társra, komolyan, elszántan, szó nem kell, ő is bólint, minden rendben, indulhatunk. Azért kissé pajkos mosolytöredékkel, fejrándítással (vagy csak a szemöldökével) jelzi, indulj, jövök utánad.

Elkezdem, keresem a kapaszkodót, helyet a kezemnek, lábamnak, szögnek, kötélnek. Minden porcikámat elönti az adrenalin, szinte magától mozdulnak a végtagok, hajt az akarat. Észre se veszem, hogy mennyit haladok, nem látok semmit, csak a sziklát, a következő helyet, ahol kapaszkodom, ahova lépek feljebb és feljebb tudom húzni magam. Ez a szakasz megy a leggyorsabban. Csakhogy jönnek a nehezebb helyek, a  kis visszacsúszások, néha a szilárdnak hitt kődarab kifordul a lábam alól, persze nincs baj, van kötél, meg Társ, nem tudok leesni, mégis, a szívem a torkomban tamtamozik. És észrevétlenül felkúszik bennem valami ólmos fáradtság, fájni kezdenek a tagjaim, izmaimon remegés kezd erőt venni. Honnan jött és miért, nem tudhatom, csak gyanítom, hogy a fizikai erőfeszítés és a túlfeszített izgalmi állapot okozza. Lassítok, ha lehet, még talán meg is állok. Észreveszem a szikla játékos színeit, a kapaszkodó életet a növényzet ritka zöldjében, és mire már mondanám,  hogy jajj, de szép, már megint belémmarkol a kishitűség, hogy ejnye, mi a fenét csinálsz?, látod, gyenge vagy. Csak te vagy ilyen  nemidevaló, mit keresel itt?, hogy van bátorságod?, ez már arcpirító!

Aztán újabb makacs nekiindulás, de már a kételkedés apró kis magja csírázásnak indul, és minden izomrándulásom mintha  erre lenne felelet. És már nem veszem észre a színeket, nem látom a csodaszép, ritka virágot sem.

Ha szerencsém van, nincs messze a kijelölt pihenő, vagy csak a rutinos Társam segít továbbmenni, látva az elbizonytalanodásomat.

Tehát, ha szerencsém van, jön a pihenő, ahol a látvány elsöpri a kételkedést, a fáradtságot, elönt az “ez bizonymegérte-érzés” és észre sem veszem, már van bennem elég derű, bizalom a továbbmenetelhez. 

Persze, ehhez is mennyi minden kellett, ugyebár.

És még hol van a következő pihenő, és még nagyon messze van a cél, és még rengeteg más csúcs, ami rám vár.

Ja, és ne felejtsük el, hogy ennél a “mászásnál” minden ideális volt. Adott a jó erőnlét, a minőségi felszerelés, a megbízható Társ, a nem túl nehéz terep.

Jól előkészített volt minden, kiszámított.

Persze, hogy az élet nem ilyen. Vaktában vágunk bele, néha elszakad a kötél, esetleg nincs is. Én meg itt lógok egy parányi párkányon, alattam szédítő mélység, körülöttem a szikla. A fönti perem sötét árnyékot vet rám. Csoda, hogy félek??? Hisz én biztosítok másokat is. De nem szabad elfelejtenem, hogy vár a pihenőhely, még kell egy kis erőfeszítés, és elérem. Majd lesz erőm ismét és tovább akarok menni. Tehát félre minden aggodalom, előszedem a sejtjeimben megbúvó túlélési csomagomat és szépen megkeresem a következő kapaszkodót. Mármint a saját életem “hegyéhez”.

(Elnézést a sziklamászóktól, hogy mászni mertem, írni, hogy mit érzek közben – azaz elképzelni mindezt, hisz a való életben még sose próbáltam, nincs még valós élményem. Ez magyarázza azt is, hogy a képeket kölcsönvettem innen. Utólagos bocsi:-))