Fészkek, házak, otthonok.
(A keskeny úton araszolunk, van időm bámulni, halk párbeszédünk sem zavar, mert csak szavakat mondunk szinte, értjük, érezzük egymást.)
A villanyoszlopokon meglepő sűrűséggel gólyafészkek terpeszkednek, a “‘visszavárjuk gazdánkat” bizonyossággal. Aztán kis ideig eltűnnek, talán a gólyák is jól kiválasztják maguknak, hol szabad otthont teremteni, hova érdemes visszajönni. Mintha ők is településeket alkotnának. És vannak köztük kívülállók is . Már hiányolta szemem a kedves látványt, mikor újból felbukkant egy, és most nyúltam volna szívesen gép után. Magányos gólyafészek benne 2 megtermett fekete varjú csúfondárosan tollászkodva, hangosan pöffeszkedve hirdeti, ez már a mienk! – Csak kis ideig! -szólok rájuk, jönnek még ide vissza a jogos tulajok!
A kis falvak sűrű egymásutánban sorakoznak (mindenhol 50-es tábla, és radar, meg rendőr). A házak, szűken egymáshoz feszülve, tarkaságuk szinte bántja a szemet, harsány színeik még szomorúbbá teszik a düledező romosabbak nyomorát. Pinkek, lilák, vad kék-sárgák, majdnem neonzöldek .Vagy régi, magáramaradt sötétszürkék, ők valaha jobb időket is láthattak, letisztult vonalakat mintha csak ezek hordoznának. Putri és palota egymás mellett. Hiába a nagy méret( az újgazdag tulaj látszik, minden pénzt megadott, hogy az övé legyen a “leg-leg” a faluban), valami nagy üresség kiabál csicsás ablakairól, templomszerű alumínium(?) tornyos, csipkés tetejéről. (Ha pici lenne, azt mondanám, hogy rokokó ajándéktárgy). A házak építészetileg igen döbbenetesek, mintha verseny lenne ki tud furcsábbnál furcsábbat készíteni, sok tornyocska vonja el a figyelmet a hulló vagy hiányzó vakolatról, vagy boltívek, oszlopok zsúfolódnak tenyérnyi helyeken. Láttunk olyat is, amin jót mosolyogtunk, hisz a régi játék faépítőkből lehetett ilyet készíteni, ahol csak óvatosan rakhatja az ember egymásra az elemeket, nagyon vigyázva, hogy össze ne dőljön az egész.
A régebbi vályogházikók előtt kispad, rajta az idősebb, nagyszoknyás asszonyok pletykálkodnak, vagy árulják a petrezselymet, szóló szőlőt. Egykedvűen néznek az orruk előtt tovakúszó autósorra, minek ez a nagy rohanás mozdulattal, miközben a helyi emberkék nyugodt, kimért lépésekkel battyognak dolgukra, van akinek vállán csákány-(Kedves megjegyzi, nagyon rövid a nyele, ezzel nem sokat fog dolgozni), van akinek kapa. Lelassult minden, vagy csak mi látjuk így, olyan elvarázsolt érzetünk van, mintha az idő valami nyúlós, ragacsos masszává állt volna össze.
Kedves Magnoli! Nagyon régen láttalak már, de most olvasgattam egy kicsit Nálad.További szép napot kívánok!
De érdekes lehetett, én ha ilyen sokszínű házsort látok, mindig elámulok. Nézek, hogy ilyen nincs is, és mi ez valami díszlet egy mesében? 🙂
szép napot neked, és köszönök szépen mindent!!! 🙂
annyira szépen és érzékletesen írsz. Szinte ott érzem magam én is az autótokban, ott hátul, megbújva, hogy a Te szemeddel igyam a látványt, ami elétek tárul.
Gyönyörű.. minden szavadból, mondatodból, de még a betűkből is sugárzik a szeretet, a tisztelet. A természet tisztelete, a táj szeretete.
Itt mindig megnyugszom, bármi is bánt. Jó Hozzád betérni. Újra és újra.
csak megköszönni tudom.
További szép napot kívánok!
Nem akarok ismetlesekbe esni, Szeretem olvasni, ahogy irsz! Egyebkent, imadom, az otthoni falusi embereket!! :))