Mindennek, ami történik, oly sokféle oka van; nem tudom, mindig a legigazabbat találom-e meg, ha egy okot keresek – és nem tudom, minden apróság éppen úgy történik-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtam úgy el azóta, és már magam is hiszem.
Hallottam egyszer, hogyha az ember hegyes vidéken jár, néha csak egy pár lépést megy odább, és egészen megváltozik szeme előtt a tájkép; völgyek és ormok elhelyezkedése egymáshoz. Minden pihenőhelyről nézve egészen más a panoráma. Így van ez az eseményekkel is talán, és meglehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről. De akkor annál inkább az enyém, és érdekesebb, tarkább, becsesebb játékszert ennél el sem gondolhatok magamnak.
Kaffka Margit: Színek és évek (részlet)
Részlet Feldmar András által adott interjúból:
“1974-ben kezdtem komolyan meditálni. Laing megtanított Buddha kedvenc meditációjára, ami a vipasszána, a Théraváda buddhizmus meditációja. A Théraváda, “Az Öregek Útja”, a buddhizmus ma létező iskolái közül a legősibb. A vipasszánánál az ember becsukja a szemét, ott is lehet ülni és lehet sétálni, mint a zenben. De tulajdonképpen oda kell figyelni magunkra. Nem fölülni az elménk hullámvasútjára. A vipasszána csak odafigyelés arra, ami történik, akár az ember testében, akár az ember elméjében, akár a világban: hogy ez van. De nem kritikusan. Mert hogyha mondjuk van egy olyan kritikus hang bennem, hogy mi a francnak gondolom ezt vagy érzem azt, akkor még eggyel magasabbra kell menni, és figyelni kell ezt a kritikus hangot is, és nem kell komolyan venni. Addig kell menni, amíg az, aki figyel bennem, szeretettel telve figyel, és konstatálja, minden jó, nem kell semmit sem abbahagyni. Most van ez. Néha címkézni lehet az élményt a vipasszána közben, hogy viszket a combom (érzékelés), elszomorodom és könnyek csurognak le az arcomon (érzelem), vagy eszembe jut az anyám az arca (emlék). Tehát csak nem belemenni abba, ami történik bennem. Hanem úgy tenni, mintha felmennék az Olümposz tetejére és onnan nézném a világot. Az emberek meghalnak, vér folyik, és boldogok és szeretkeznek és akkor most ez van. Nem veszek részt benne, hanem nézem a hegytetőről.
Mindegyikünkben van egy ilyen hegytető, amire föl lehet menni.“
Valahogy napok óta keserű minden. (nem, nem fogyott el a cukor)
Fájok. Félek. Futnék. Fojtogatnak a gondok, a mindennapok. Elvesztem. Vagy csak elbújtam. Nem szeretem a csapkodó hullámokat. Főleg a saját fejem fölött. Kéne az a bizonyos szalmaszál, hogy levegőt kapjak, továbblépjek. Keresem. Előbb-utóbb meglesz az.
Nincs nagy baj, még látom a lehulló levélen megcsillanó napfény simogató kéznyomát, még sikerül könnyesre nevetnem magam Manó manipuláló szeretetén, csak a jó pillanatok kissé összezsugorodtak.
Most, hogy két ilyen szép részlet rámtalált, megyek megkeresem a magam hegytetőjét. Hátha kitisztul a kusza fejem.