Mindennek, ami történik, oly sokféle oka van; nem tudom, mindig a legigazabbat találom-e meg, ha egy okot keresek – és nem tudom, minden apróság éppen úgy történik-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtam úgy el azóta, és már magam is hiszem.
Hallottam egyszer, hogyha az ember hegyes vidéken jár, néha csak egy pár lépést megy odább, és egészen megváltozik szeme előtt a tájkép; völgyek és ormok elhelyezkedése egymáshoz. Minden pihenőhelyről nézve egészen más a panoráma. Így van ez az eseményekkel is talán, és meglehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről. De akkor annál inkább az enyém, és érdekesebb, tarkább, becsesebb játékszert ennél el sem gondolhatok magamnak.

Kaffka Margit: Színek és évek (részlet)

Részlet Feldmar András által adott interjúból:

 “1974-ben kezdtem komolyan meditálni. Laing megtanított Buddha kedvenc meditációjára, ami a vipasszána, a Théraváda buddhizmus meditációja. A Théraváda, “Az Öregek Útja”, a buddhizmus ma létező iskolái közül a legősibb. A vipasszánánál az ember becsukja a szemét, ott is lehet ülni és lehet sétálni, mint a zenben. De tulajdonképpen oda kell figyelni magunkra. Nem fölülni az elménk hullámvasútjára. A vipasszána csak odafigyelés arra, ami történik, akár az ember testében, akár az ember elméjében, akár a világban: hogy ez van. De nem kritikusan. Mert hogyha mondjuk van egy olyan kritikus hang bennem, hogy mi a francnak gondolom ezt vagy érzem azt, akkor még eggyel magasabbra kell menni, és figyelni kell ezt a kritikus hangot is, és nem kell komolyan venni. Addig kell menni, amíg az, aki figyel bennem, szeretettel telve figyel, és konstatálja, minden jó, nem kell semmit sem abbahagyni. Most van ez. Néha címkézni lehet az élményt a vipasszána közben, hogy viszket a combom (érzékelés), elszomorodom és könnyek csurognak le az arcomon (érzelem), vagy eszembe jut az anyám az arca (emlék). Tehát csak nem belemenni abba, ami történik bennem. Hanem úgy tenni, mintha felmennék az Olümposz tetejére és onnan nézném a világot. Az emberek meghalnak, vér folyik, és boldogok és szeretkeznek és akkor most ez van. Nem veszek részt benne, hanem nézem a hegytetőről.

Mindegyikünkben van egy ilyen hegytető, amire föl lehet menni.“

Valahogy napok óta keserű minden. (nem, nem fogyott el a cukor)

Fájok. Félek. Futnék. Fojtogatnak a gondok, a mindennapok. Elvesztem.  Vagy csak elbújtam. Nem szeretem a csapkodó hullámokat. Főleg a saját fejem fölött. Kéne az a bizonyos szalmaszál, hogy levegőt kapjak, továbblépjek. Keresem. Előbb-utóbb meglesz az.

Nincs nagy baj, még látom a lehulló levélen megcsillanó napfény simogató kéznyomát, még sikerül könnyesre nevetnem magam Manó manipuláló szeretetén, csak a jó pillanatok kissé összezsugorodtak.

Most, hogy két ilyen szép részlet rámtalált, megyek megkeresem a magam hegytetőjét. Hátha kitisztul a kusza fejem.

 Mostanában meggyűlt a bajom a hétfőkkel. Mert már hétfőn hajnal  háromnegyed ötkor azzal kezdtünk, hogy toltuk a kocsit, mert nem akart indulni. De hiába toltuk, tologattuk, ő álmos volt. Na, jó mi is. Egyszer csak rámtört valami fura hiányérzet : Jéé, kinnt vagyunk az utcán, nyögünk és szaladunk, DE NINCS NÉZŐKÖZÖNSÉG!!!!– Ilyen nem is fordult elő az elmúlt 10 évben. Már-már gondolkodtam, becsöngetek ügyeletes kukkoló szomszédunkhoz, hogy, “héé, itt a látnivaló, lemaradsz,!” de aztán lebeszéltem magam róla. Ugyanis családom pasitagjai nem voltak vicces kedvükben. Na jó, én sem. 

Aztán folytattam a napot, és minden leesett, eltörött,  majdnem én is, na, mondom, oké, nagytakarítást terveztem ugyan, de keresek valami pepecs elfoglaltságot, mert ez hétfő haragszik rám, vagy csak én vagyok béna, kevés volt 3 óra alvás.

Aztán tegnap már örültem volna, hogy na, itt a kedd, de telt -múlt az idő és rá kellett döbbennem, hogy már megint hétfő van, csak keddnek álcázza magát. Tehát mostam, meg teregettem, meg szekrényt kirámoltam, ágyalját, meg lomtalanítottam, meg manóztam, meg fájt a fejem, és semmi látszata nem volt a ténykedésemnek. Na, jó, voltam városnéző sétán is, mert ugyebár azt nem írhatom, hogy bevásárló körutat tettem, hisz nem sok  mindent cipeltem haza. Csak ami nagyon muszáj, na jó, a kötény és a kis kéztörlő az nem volt nélkülözhetetlen, de beleszerettem, és a még belefér címszó alatt szerepelt az áruk.

Ja, tegnap  csak reggel olvastam picit, még kommentekre sem futotta, hisz itthon a “tulaj “.

Tehát kedves olvasóim, barátaim, ne haragudjatok, nem válaszolok, nem szólok , de kukkolok, olvasok, hisz érdekel, mi van veletek, és jó, hogy hozzám szóltok, csak van, hogy nincs idő, meg van hogy írok, oszt kiderül nemtok összeadni, és lám-lám, hűlt helye… Valahogy rám telepedett a megnemcsinált dolgok súlyos mázsája. És néha elkap a sosefejezembe érzés, és a semmilátszata sincs döbbenet.

A diófám, csak úgy termeli a tennivalót, tuti Hamupipőkének néz, mindennapra ad válogatnivalót, szedegetnivalót, és közben még rámvigyorog, hisz mintha az ágairól semmi se fogyna. A borostyán meg türelmesen várja, hogy elültessem, szomszéddal megbeszéltük, ő is örülne, ha végignőné a közös kerítésünket, és télen-nyáron zöldellne. Meg a virágaim is duzzogva elfordulnak tőlem, hisz már időszerű lenne az átültetés,a kiszedés, vagy beültetés de még nincs földem, meg időm, meg energiám.  Na szóval erről van szó. Hétfő  ide, meg oda, meg ősz, meg ilyenek, de a legnagyobb baj bennem van. Lelassultam, mindenhez több idő kell, és közben hátamon a zsákom, nem, nem a mák jön, hanem a zsáknyi bolha. Mert néha olyan a Manódrágám, mintha egy zsák bolha lenne, semmi nyugta nincs, rajtam nő, már-már azon agyalok, hogy megkeresem azt a dokit, aki anno írta, szakvéleményként, hogy “anyáról leválasztható” hogy ugyanmá, legyenszives, ejtse meg a beavatkozást. Szedje kicsit le rólam ezt a nyúlványkát, mert  ő is olyan mint a borostyán, szép, meg jó, csak időnként fojtogatva tapad rám.

Hát na, szóval ez van. Ma megyek a postára, befizetek, majd itthon folytatom a sikamikát, tesz-veszt, délután meg vár az oktató, túl kéne esni a legutolsó vizsgán, lássuk csak mennyi az annyi, meg hogy-s mint.

Ja és ha valaki kérdezné mit szeretnék, hát elmondom: Aludni szeretnék, sokat!

Na, szóval iszom még egy kávét, az előző poros nem vált be. Kértek?

Ámultunk a nagykabátunkon röhögő zöldlevelű fákon, összehúzott szemöldökünk alól morcosan pislogtunk a pimasz szelekre, fájós torkunkat köszörűlve szerettük volna megállásra bíztatni az időt. Követeltük volna a símogató napsütést, a koppanó gesztenyék mellől a játékos derűt.

Minden hiába, most az október is úgy kezdi a munkáját, mint én szoktam, aggódhat, hogy törleszti a ráhagyományozott elmaradások törlesztését. Mert illene törleszteni, jóvátenni a hiányt, hisz az erdők is szomorúbbak lennének, ha nem sétálnánk fái között, tarka avart rugdosva, gombát keresve, őzikét lesve.
Szegény domboldalak már így is hiányolták a szüretelők csipkelődő örömét.

Dologhegyem vár, én meg csak koptatom itt a szót.
Nos megyek, hímezek, hámozok, tekerek, majd keverek, kavarok, közben ötölök meg hatolok :-). Kifizetni, befizetni, megfizetni….
A nyavalyák szépen lassan búcsúra készülődnek, egyezkedek velük, hogy idén már ne jöjjenek vissza. Aztán meg húzok és halasztok, dörmögök és morgok. Nyírnom kéne  és ültetnem, ásni, kotorni és szedegetni, gereblyézni és zsákolni, mert tüzeskedni nem szeretek. Meg mosni, sikálni, le-és feltörölni, etetni, itatni, ééésss játszani 🙂