Bee happy!

 Móra László: Karácsony édes ünnepén

Legyen ma templom minden ember szíve,
Melyben a lélek szárnyat bontogat!
Karácsony édes ünnepén
Legyen imádság minden gondolat.

Legyen ma templom minden ember szíve,
S legyen a templom tiszta, szent, fehér.
Karácsony édes ünnepén
Istennek tetsző legyen a kenyér.

Szálljon szívünkbe áldott akarat,
Ez kösse egybe mind a kezeket.
Karácsony édes ünnepén
Te légy vendégünk: Jóság, Szeretet!

Akinek könnyet osztogat az Élet
És kín a napja, kín az éjjele,
Karácsony édes ünnepén
Ne fuss előle! Óh beszélj vele!

Testét takard be s enyhítsd sok sebét!
Óh lásd meg, tudd meg: testvér ő veled.
Karácsony édes ünnepén
A szíved szépül, őt ha öleled.

Az emberszívek örökélő őre
Tegye ma össze mind a kezeket!
Karácsony édes ünnepén
Maradj vendégünk: Jóság, Szeretet!

   Állt az erdőben egy szép, sudár kis
fenyőfa. Jó helye volt: nap is érte, levegő is simogatta,
idősebb társai, lucfenyők meg jegenyefenyők zúgtak körülötte. De
a kisfenyőnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nőjön; a meleg
napot, az üdítő levegőt sem élvezte, s ügyet se vetett a
parasztgyerekekre, akik ott jártak-keltek, fecsegtek körülötte, amikor
szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egész köcsöggel szedtek,
máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a
kisfenyő tövébe, és azt mondták:

– Milyen szép ez a kicsi fa! – S ezt a
kisfenyő nem szívesen hallgatta.

A következő esztendőben egy jókora
hajtással lett magasabb, újabb év múlva még egy hajtással; a fenyőfák
hajtásaiból mindig meg lehet mondani, hány évesek a fák.

– Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim –
sóhajtotta a kis fenyőfa -, akkor messzire szétterjeszthetném ágaimat,
koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba! Madarak fészkelnének az ágaim
között, s ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogathatnék, mint azok ott!

És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még
a szép kis piros felhőknek sem, amelyek napkeltekor, napnyugtakor
elvitorláztak fölötte. Elközelgett a tél, csillogó-fehér hótakaró borított
körülötte mindent, néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában átugrotta a
kisfenyőt. Ó, milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg végre a
harmadikon akkorára nőtt, hogy a nyulak már nem ugorhatták át, meg kellett
kerülniük. Ó, nőni, nőni, nagyra nőni és hatalmasra, mégiscsak
ez ér legtöbbet ezen a világon – áhítozott a kisfenyő.

Ősszel favágók jöttek az erdőre, és
minden esztendőben kidöntöttek néhányat a legmagasabbak közül. A fiatal
fenyő, amely időközben szépen felcseperedett, reszketve figyelt: a
fenséges faóriások recsegve-ropogva zuhantak a földre. Fejszével lecsapkodták ágaikat,
csupaszon hevertek; így, ágaiktól fosztottan, soványan, alig lehetett
megismerni őket, Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak közé csaptak,
és elvitték őket az erdőből.

Hová vihették? S mi várhat rájuk?

Tavasszal, amikor a fecskék, gólyák visszatértek,
megkérdezte tőlük a fenyő:

– Nem tudjátok, hová vitték a társaimat? Nem
találkoztatok velük az úton? A fecskék nem tudtak róluk, de egy öreg gólya
hosszan elgondolkozott, aztán bólintott, és azt mondta:

– Alighanem láttam a társaidat. Amikor
Egyiptomból útra keltem, új hajókat láttam a tengeren. Pompás árbocaik voltak –
a társaidból faraghatták őket, mert fenyőillatuk volt. Köszöntem is
nekik, de igen magasan hordták a fejüket.

– Ó, lennék csak magasabb! Most a tengert
járhatnám. Milyen is az a tenger, mesélj róla!

– Hosszú volna arról a mese! – felelte a gólya,
és továbblépdelt.

– Örülj az ifjúságnak! – intették a napsugarak. –
Örülj üde hajtásaidnak, a fiatal életerőnek, ami betölt!

És a szél csókot lehelt a fára, a harmat
megkönnyezte, de a kis fenyőfa velük sem törődött.

Karácsony táján aztán fiatal fenyőket is
kivágtak az erdőn, még olyanokat is, amelyek zsengébbek voltak a
nyughatatlan fenyőfánál. Ezekről a zsenge fákról – a legszebbeket
válogatták ki – nem csapkodták le a gallyakat, úgy rakták szekérre, s a lovak ezeket
is elvitték az erdőből.

– Ugyan hová viszik őket? – töprengett a mi
fenyőfánk. – Nem nagyobbak nálam, volt köztük egy, amelyik még kisebb is,
mint én. Mért hagyhatták meg az ágaikat? Hová vihette őket a szekér?

– Mi tudjuk! Mi tudjuk! – zsinatolták a verebek.
– Lent a városban benéztünk itt is, ott is a házak ablakán. Tudjuk, hová mentek
a szekéren. Olyan pompa és fény veszi körül őket, amilyenről te nem
is álmodol! Bekukucskáltunk az ablakon, és láttuk őket: meleg szobában
álltak szépséges díszekkel, aranyalmával, mézeskaláccsal, sokféle játékkal
agatták tele az ágaikat, s az ágak hegyén száz meg száz gyertya fénylett.

– És aztán? – kérdezte a fenyőfa, és
reszketett minden ága. – És aztán? Aztán mi történt?

– Többet nem láttunk. De ez gyönyörűséges Szép
volt.

– Hátha engem is szerencse ér, s megjárhatom ezt
a ragyogó utat! – ujjongott a fenyőfa. – Hiszen ez még nagyszerűbb,
mint a tengereket járni! Ó, hogy epedek, hogy vágyakozom! Bár itt volna már
újra a karácsony! Vagyok már akkora, mint a társaim, akiket tavaly a városba
vittek. Csak már szekérre emelnének! Csak ott állhatnék már a meleg szobában,
pompa és fényesség közepette! Vajon mi következik aztán? Biztosan még jobb
lesz, még szebb, különben minek díszítenének föl olyan gazdagon? Utána még nagyszerűbb,
még pompásabb dolgok várnak rám. De mik azok? Ó, hogy mennék már, hogy vágyom
el innét! Magam sem tudom, mi lelt.

– Örülj nekünk! – mondta a levegő meg a
napsugár. – Örülj az üde ifjúságnak itt az isten szabad ege alatt!

De a fenyőfa nekik sem tudott örülni.
Nőtt, nőtt, ahogy csak erejétől telt, s zöldellt télen-nyáron.
Az emberek, akik látták sötétzöld pompájában, azt mondták: “De szép fa ez!” És
karácsony táján őt vágták ki elsőnek. Velejéig hatolt a fejsze, s egy
mély sóhajjal elzuhant. Kínzó fájdalmat érzett s félájultan feküdt a földön;
nem tudott most a szerencséjére gondolni, elszomorította, hogy meg kell válnia
szülőföldjétől, a helytől, ahol felnövekedett; tudta, hogy nem
látja soha többé kedves öregebb társait, körül a kis bokrokat, virágokat, talán
még a madarakat sem. Bizony, az utazás nem volt kellemes.

Csak akkor tért újra magához, amikor társaival
együtt lerakták egy udvaron, s hallotta, hogy egy ember így szól:

– Ez a legszebb! Ezt választjuk.

Aztán két libériás inas egy szép, tágas terembe
vitte a fenyőfát. A falakon körös-körül arcképek függtek, a cserépkályha
mellett magas kínai vázák pompáztak – oroszlán díszítette a tetejüket -,
hintaszékek, selyemhuzatú heverők voltak a nagy szobában, meg hatalmas
asztalok tele képeskönyvekkel, játékokkal, amelyek százszor száz tallérba
kerültek – legalábbis így mondták a gyerekek. A fenyőfát egy homokkal
megtöltött, nagy hordóba állították: a hordót senki sem láthatta, mert zöld
szövettel vonták be, és egy nagy, tarka szőnyegre állították. Ó, hogy
remegett a fenyőfa, hogy leste-várta, mi következik!

Inasok és szobalányok léptek a szobába, és
díszítéséhez láttak. Színes papírból kivágott kis hálókat aggattak ágaira; a
hálókat cukorkákkal töltötték meg; aranyozott almát, diót függesztettek fel
gallyaira – úgy festettek, mintha rajta termettek volna. Ágai hegyére vagy száz
piros, kék, fehér gyertyát erősítettek. Zöld tűi között babák
ringatóztak, szakasztott olyanok voltak, mint az emberek, csak kicsinyek – a
fenyőfa még sohasem látott ilyeneket -, fönt, a fa csúcsán pedig egy nagy
aranycsillag tündöklött. Szép volt, ó, milyen szépséges szép!

– Ma este – mondták körülötte -, ma este
meggyújtjuk minden gyertyáját.

“Ó, csak már este volna! – sóvárgott a
fenyőfa. – Csak már meggyújtanák a gyertyáimat! Vajon mi következik aztán?
Eljönnek-e társaim az erdőből, s látnak-e engem? Bekukucskálnak-e a
verebek? Gyökereket eresztek-e itt, s így állok-e feldíszítve, télen-nyáron,
örökkétig?”

A roppant vágyakozásba belefájdult a kérge, a
kéregfájás pedig éppen úgy gyötri a fákat, mint az embereket a fejfájás.

Aztán végre meggyújtották a gyertyákat az ágain.
Micsoda ragyogás! Micsoda pompa! A fenyőfának minden ága beleremegett; az
egyik gyertya le is perzselte zöld tűit egy jó darabon.

– Jaj, istenem! – kiáltozták ijedten a
szobalányok, s gyorsan eloltották a tüzet.

Most már vigyáznia kellett, nehogy megint elfogja
a remegés. Pedig ó, hogy félt! Folyton attól reszketett, hogy elveszíti
valamelyik ékességét – szinte eszét vette a kápráztató ragyogás. De egyszer
csak kitárult a szárnyasajtó, s egy sereg gyerek rontott be, olyan hevesen,
mintha föl akarnák dönteni a fát. A felnőttek nyugodt léptekkel követték
őket. A kicsinyek némán álltak egy pillanatig, aztán megint kitört
belőlük az ujjongás, de úgy, hogy zengett belé a nagy szoba.
Körültáncolták a fenyőfát, és egymás után szedegették le róla az
ajándékokat.

– Mit akarnak? – töprengett a fa. – Ugyan mi lesz
velem?

A gyertyák tövig égtek az ágain, s akkor gyorsan
elfújták őket, aztán megengedték a gyerekeknek, hogy leszedjék a fáról,
amit csak megkívánnak. Azok megrohamozták, hogy csak úgy recsegtek az ágai; ha
a csúcsát meg az aranycsillagot nem erősítették volna a mennyezethez,
talán fel is döntik.

A gyerekek boldogan ugráltak körülötte pompás
játékaikkal; a fára már ügyet se vetett senki, legföljebb az öreg dajka
pillantgatott ágai közé, de ő is csak azt nézte, nem felejtettek-e egy
almát vagy fügét a fán.

– Most egy mesét! Egy mesét! – hízelegtek körül a
gyerekek egy alacsony, kövér embert, és odavonszolták a fenyőfa alá. A
kövér ember leült a fa tövébe.

– Itt erdőben vagyunk – mondta -, s hátha a
fának is hasznára válik, ha meghallgatja a mesét. Hanem igazán csak egy mesét
mondok el. Válasszatok: Mákszem Matyiról akartok hallani, vagy Együgyű
Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül
kapta a királykisasszonyt?

– Mákszem Matyiról mesélj! – kiáltották néhányan.
– Együgyű Jankóról! – követelték a többiek. Nagy zsivaj kerekedett. Csak a
fenyőfa állt szótlanul és tűnődve, s azt gondolta: “Velem már
nem is törődnek!” Pedig hát ő már kivette a részét a
dicsőségből.

És a kövér ember mesélt Együgyű Jankóról,
aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a
királykisasszonyt. A gyerekek tapsoltak, és azt kiabálták:

– Mesélj még! Mesélj!

Mákszem Matyi történetét is hallani szerették
volna, de be kellett érniük Együgyű Jankóval.

A fenyőfa némán és elgondolkozva meredt maga
elé: az erdei madaraktól nem hallott efféle mesét soha. “Együgyű Jankó
lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét! Igen, úgy
látszik, ez a világ sora!” – tűnődött, és elhitte a mesét az utolsó
szóig, hiszen olyan derék embernek látszott, aki elmondta! “Bizony, bizony, ki
tudja! Hátha egyszer én is lebucskázom a grádicson, és királykisasszonyt kapok
feleségül!” – álmodozott. S már előre örült a másnapnak; biztosan újra
gyertyákkal, játékokkal, aranyos gyümölcsökkel ékesítik fel.

“De holnap nem remegek! – fogadkozott. –
Szívből örülök majd a pompámnak. Holnap újra meghallgatom Együgyű
Jankó történetét, talán még Mákszem Matyiét is”, és hallgatagon,
tűnődve virrasztott egész éjszaka.

Reggel inasok és szolgák léptek a nagy szobába.

“Újra feldíszítenek!” – gondolta ujjongva a
fenyőfa.

De megfogták, és kivonszolták a szobából,
fölvitték a lépcsőn a padlásra, s egy sötét zugba állították, ahová
egyetlen napsugár sem ért el.

“Hát ez meg micsoda? – kérdezte magában a fa. –
Mit csináljak itt? Hiszen ide egy hang se jut el hozzám!”

Nekidőlt a falnak, és gondolkozott,
gondolkozott: Ráért: napok mentek, éjszakák múltak, de a padlásra nem ment föl
senki. Végre megjelent valaki, de csak azért, hogy néhány ládát állítson a
sarokba. A fenyőfa ott állt a sötét zugban, s már úgy látszott, hogy
mindenki megfeledkezett róla.

“Odakinn most tél van – vigasztalta magát. –
Kemény és fagyos a föld, hó takar mindent. Most nem tudnak elültetni, azért
kell ebben a zugban megvárnom a tavaszt. Lám, gondot viselnek rám. Milyen jók
is az emberek! Csak olyan sötét ne volna, s akadna valami társam!”

– Cin, cin! – cincogta egy előiramodó
egérke. Aztán odaszaladt egy másik is. Körülszimatolták a fát, és besurrantak
az ágai közé.

– Rettenetesen hideg van! – panaszkodtak a
kisegerek. – Különben egészen jó itt, igaz-e, te öreg fenyő?

– Nem vagyok én öreg! – felelte a fenyő. –
Vannak nálam sokkal öregebbek.

Honnan jöttél? – kérdezték az egerek. – És mit
láttál? – Szörnyen kíváncsi szerzetek voltak. – Mesélj nekünk a világ
leggyönyörűbb helyéről, ha ugyan jártál ott! Voltál-e az
éléskamrában, ahol sajtok illatoznak a polcon, és sonkák lógnak a rúdról? Ahol
faggyúgyertyán táncol az egérnép? Soványan megyünk be oda, és kövéren jövünk
ki. Jártál-e ott?

– Ott nem jártam – felelte a fenyőfa. – De
mesélek nektek az erdőről, ahol nap süt, és madarak énekelnek.

És elmesélte egész ifjúságát. A kisegerek még
sohasem hallottak ilyen mesét, buzgón hallgatták, és azt mondták a végén:

– Ó, de sok mindent láttál te! És milyen boldog
voltál!

– Boldog? – kérdezte a fenyő, aztán újra
végiggondolta, amit elmondott. – Csakugyan, egészen szép idők voltak azok!

Aztán elmesélte, mit látott karácsony este,
amikor mézeskaláccsal aggatták teli, gyertyákat gyújtottak az ágain.

– Ó! – álmélkodtak az egérkék. – Milyen boldog is
lehettél, öreg fenyő!

– Mondtam már, hogy nem vagyok öreg! –
bosszankodott a fenyő. – Ezen a télen hoztak az erdőről. A
legszebb korban vagyok. Csak nagyon magasra nőttem.

– Olyan szépen tudsz mesélni! – lelkesedtek a
kisegerek. És másnap éjjel magukkal hoztak még négy egérkét, hogy azok is
hallhassák a fenyőfa meséit. A fenyő pedig minél tovább mesélt, annál
jobban emlékezett ifjúságára, és azt sóhajtotta magában:

“Mégiscsak szép idők voltak azok! De
visszatérhetnek, még visszatérhetnek egyszer! Együgyű Jankó is
lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét, hátha nekem
is királykisasszony jut feleségül!” – és az erdő legszebb fiatal nyárfája
jutott az eszébe. Az ő számára az a kis nyárfa volt a világ legszebb
királykisasszonya.

– Ki az az Együgyű Jankó? – kérdezték az
egérkék. És a fenyő elmondta nekik az egész mesét – karácsony este minden
szavát megjegyezte magának. Az egerek majdnem a fa csúcsáig szökdeltek
gyönyörűségükben. A következő éjjel már egész sereg egér hallgatta
a fenyőfát, vasárnap pedig két patkány is odavetődött, de ezek
ócsárolták a mesét, s elszomorították vele az egérkéket. Most már nekik sem
tetszett olyan nagyon a fenyőfa meséje.

– Csak ezt az egyetlenegy mesét tudod? –
kérdezték a patkányok.

– Csak ezt – felelte a fenyő. – Életem
legboldogabb estéjén hallottam, csakhogy akkor még nem tudtam, milyen boldog
vagyok.

– Nyomorúságos mese ez! Nem tudsz olyat, ami
faggyúról meg szalonnáról szól? Valami éléskamramesét?

– Olyat nem tudok – mondta a fenyő.

– Akkor ajánljuk magunkat! – És a patkányok
faképnél hagyták. Lassanként a kisegerek is elmaradoztak, és a fenyőfa
keserűen sóhajtotta – Milyen jó is volt, amikor a fürge kisegerek körém
telepedtek, és a meséimet hallgatták! Ők is elfelejtettek. Most már csak
akkor leszek boldog, ha egy napon levisznek innen.

De mikor lesz az, mikor?

Egy reggel emberek jöttek fel a padlásra,
félretolták a ládákat, és kiráncigálták a sötét zugból a fenyőt. Nem
bántak éppen szelíden vele, odacsapták a padlóhoz, s egy szolga már vonszolta
is a lépcső felé, ahol fényesen sütött a nap.

– Újra kezdődik az élet! – ujjongott a
fenyő. Érezte az üde levegőt, az első napsugarakat – kinn volt
az udvaron. Olyan gyorsan történt vele mindez, hogy ideje sem volt végignézni
magát. Volt elég látnivaló körülötte. Az udvaron túl viruló kert illatozott;
rózsák hajoltak üdén, mosolyogva az alacsony sövényre, a virágzó hársak között
fecskék cikáztak, és boldogan csivitelték: “Csivitt, csivitt, a párom, az van
itt!” De persze nem a fenyőfára értették.

– Most aztán élek! – örvendezett a fenyőfa,
és kinyújtóztatta az ágait, de jaj, megsárgult és elszáradt minden kicsi
tűlevele.

Ott hevert csalán és gaz között az udvar
sarkában. De a csúcsán még ott tündöklött az aranycsillag, s visszaverte a
napsugarakat.

Az udvaron vidáman játszottak a gyerekek, akik
karácsony este körültáncolták a fenyőfát, és annyiszor örültek neki. A
legkisebbik most odaszaladt hozzá, és leszakította csúcsáról az aranycsillagot.

– Nézzétek, mit találtam ezen a csúnya, vén
karácsonyfán! – kiáltotta, és rátaposott a száraz ágakra, amelyek recsegve
törtek le kis csizmája alatt.

A fenyőfa elnézte az üdén virágzó, szép
kertet, aztán végigtekintett magán, és szégyenkezve vágyott vissza a padlás
sötét zugába. Az erdőre gondolt, üde ifjúságára, a vidám karácsonyestre
meg a kisegerekre, akik olyan gyönyörűséggel hallgatták Együgyű Jankó
meséjét.

– Elmúlt, minden elmúlt! – sóhajtotta a szegény
fenyőfa. – Mért is nem örültem akkor, amikor még örülhettem volna? Most
már késő!

Jött egy fejszés ember, és fölvágta a
fenyőfát; jókora nyaláb aprófa lett belőle. Föllobogott a nagy üst
alatt, s mélyeket sóhajtott, olyan hangosan, hogy puskaropogásnak hallatszott.
A kint játszadozó gyerekek be is szaladtak, leguggoltak a tűzhely elé,
belenéztek, és harciasan kiabálták: “Piff-puff!” A fenyőfa pedig minden
roppanásnál – egy-egy sóhaj volt minden roppanása – egy nyári napra gondolt,
vagy egy téli éjre kinn az erdőben, amikor csillagok szikráztak fölötte; a
karácsonyestre gondolt meg Együgyű Jankóra, az egyetlen mesére, amit
hallott és elmesélt. Végül nem maradt belőle más, csak egy marék hamu.

A gyerekek tovább játszottak az udvaron; a
legkisebbik a mellére tűzte az aranycsillagot, amely azon a boldog estén a
fenyőfa legszebb ékessége volt. De annak az estének vége; vége a fának is,
vége a mesének is; vége, vége – minden mesének ez a vége.

Add tovább

Ha van valamid, ami jó,

Ami barátaiddal megosztható,

Legyen bár csak egy apróság:

Hozhatja Isten áldását.

Add tovább!

Lehet, hogy csak egy dal, mely vidám,

De segít megharcolni egy-egy csatát.

Lehet, hogy egy könyv, mely érdekes,

Egy kép vagy pillantás, mely kellemes.

Add tovább!

Ne feledd a másik fájdalmát!

Te kell, hogy segítsd az úton tovább.

Egy kedves szó vagy egy mosoly

Áldás lehet a másikon.

Add tovább!

Ha tudsz egy kedves történetet,

Vagy hallottál az utcán jó híreket,

Vagy jó könyvet rejt a szobád,

Mely segít elűzni a másik bánatát,

Add tovább!

Ne légy önző a szívedben,

De viselkedj a legnemesebben.

Tedd a közösbe kenyered,

Hogy társaid is egyenek.

Add tovább!