Rémálmok

 Már  megint kígyókkal álmodtam… A kisebb, a fekete bántani akart, féltem tőle. Erős szívdobogással ébredtem.

Valahogy az elkeseredés rámömlött, rámszáradt, most szomorú szoborként ülök és lógatom magam elé nem kicsi orromat. Tagjaim súlyos ércből vannak, nem mozdulnak, csak várják a feloldó varázst. Mennék, futnék, menekülnék, de fogva tart az átok.Talán már a szívem is kicsit elhűlt. Vigyázz, hogy mersz mellém ülni, lehet fertőző. 

“Ó álmodó, micsoda álmokat
szoríthatsz fáradt szemhéjad alatt,
míg a nappalok szörnyű szőttesét
meg nem nyugvó agyad úgy fejti szét,
hogy mégis, újra, szebben összeáll,
rívó élet és mosolygó halál
a képen összebékél, elpihen,
s magára lel a sértett értelem.
A múltra hág az új fényben derengő
puhaszájú és érzékeny jövendő,
s nyomában ott léptet félénk lovon
a rózsástalpú, szelíd hajadon,
a hajnali reménység, szép húga;
az ég meggyűrődik, alázuhan,
a szél csücskeit összehúzza,
meg is köti, botjára szúrja,
elindul vele vándorútra,
s a föld ott marad egymaga,
se teteje, sem ablaka,
s akkor kinyitja viola
szemét a bársony szerelem,
s ott lebeg súlyos mosolya
a föld felett, mint kupola.”