Léleklámpáskák

Itt
mosolygok, csöndesen, magamban. Már megint csodaközeli állapotot élek
meg. Nem, nem a karácsonyról beszélek.
“Csak” a szeretetről.

Mert van,
hogy nagyon nehéz, van, hogy annyira összegyűlnek a nehézségek, hogy
nem lát az ember kiutat semerre. És persze elkeseredik. Minél
több a bajunk, annál nagyobb kellene legyen a hitünk, de persze, mi
emberek vagyunk, nem szentek, tehát szinte törvényszerűen elkezdjük még
sötétebben látni a dolgokat, mint amilyenek. Aztán ha egy családban már
mindhárom felnőtt sötéten lát…hát nem valami rózsás a hangulat…

Aztán
jön a pillanat, amikor már gödör alján vagyunk (szia Pipacs), hmmm,
nincs merre tovább, ez nem barlangrendszer, ez csak lyuk…csak fölfele
lenne út.. De nagyon meredek, nézzük a falakat, nem látjuk a
kapaszkodót… Hát leülünk. Itt vagyunk, mind… de nem is olyan rossz, itt nem ér a szél, meg együtt vagyunk, (gyere csak vissza hit), kell legyen megoldás, hisz olyan nincs, hogy nincs.

LESZ MEGOLDÁS! előbb-utóbb- csak türelem…Persze, utáljuk mi is azt, hogy majd, meg a valahogyant,
de ha elkeseredünk, szomorúak vagyunk, egymást marjuk, attól még jobb
nem lehet, csak rosszabb. És egymásra nevetünk inkább, több ölelés,
puszi, incselkedés, huncutkodás- ááá…. csak közben ez a fejfájás…,
sebaj, gyógyszer bekap, megtámasztjuk egy kis szuggesztióval, hogy
igen, ettől elmúlik, gyere kedves, tedd rá a kezed, jajj, de jó kezed
van, már múlik is,” látod, micsoda energiákat adok neked”, jajj, jó ez nagyon…

“És ma kicsit megyek, várnak a srácok, sörözünk egy egészen kicsit”…,

–ok, holnap délután nekem is dolgom van, vár egy tünemény csajszi, 🙂

–változnak a szokásaink??, pasim pasizik, én csajozok (hihi)

Na, nehogy ám itt olyanokat
gondoljatok!!! nem, csak sok volt már a feszültség, muszáj kicsit félre
tenni, és úgy csinálni, mintha nem is lenne olyan nagy gondunk…Kicsit
kimozdulni, eltávolódni, más szemmel mást nézni. (Pl: dugóban, kocsiban ücsörgő Mikulást )
Mert a szemnek is kell
a pihenés, ugye. Mert ha leülsz és közelről nézel egy pontocskát, az
elkezd nőni, majd ugrálni, a végén már fáj a szemed, nem is látsz,
behúnyod, és a lehúnyt szemhéjad mögül is villódzik az a fránya. Tehát
el kell távolódni, teret engedni.

(És mint
annyiszor, mikor már nem találtuk a megoldást, az bekopog, halkan. Mint
fuldoklónak a szalmaszál- kapsz levegőt!!! és erőt, és lehet folytatni.
A legszebb, hogyha ezez a “szalmaszálak” szeretetből vannak. Ez mégtöbb erőt ad.)

Hogy
előző este azt számoltuk, hogy osztogassuk a dolgokat, mert van valaki
a kórházban, betegen, aki nagyon örülne, és muszáj meglepjük…

Alig pár órára rá egy telefon, majd egy reggel kapott üzenet.
És kezd fény lenni ebben a gödörben. És lám csak, van kapaszkodó, onnan
meg mintha kötél lógna- nneeemm, nem akarunk felakasztani, 🙂 hanem
belekapaszkodni…

És levegőőő!!! (vagy haladék, de aki időt nyer, az életet nyerhet)

Persze kell a jóság,  a szeretet, a hit, az alázat…

És kell majd a türelem, a szorgalom, és a hála…

Mert
volt egyszer, nagyon régen egy szomszéd néni… Ő mondta, hogy az a
dolgunk, hogy tegyük a jót -azzal aki az utunkba kerül, úgy ahogy
tudjuk, tettel, szóval, kaláccsal, tanáccsal, nem azért, mert
megtehetjük, hanem, mert kötelességünk…És meg kell tanulni elfogadni
is a kinyújtott segítő kezet, mert az ugyanolyan fontos…
 Ez utóbbi kicsit mindig nehezebb. És ezért is vannak néha nehezebb helyzetek, hogy megtanuljunk sok mindent.  🙂

Aztán van sokszor , hogy már maga a szándék elég. A feléd indított jó gondolat. Mert attól is kisüt a nap, és mosoly költözik a szívedbe.