Életútak

 A legmegdöbbentőbb történeteket az élet írja- csak, hogy közhellyel kezdjem.

De hiába minősítjük le a sokszor hallott igazságokat közhelyekké, attól nem csökken az igazságtartalmuk.

Tegnap kaptam egy cikket. Igaz történetről, fájdalmasról, megdöbbentőről. Rég történt, mondhatnánk rá, de vannak  sorsok, amikre nem szabad legyinteni. Mert ugyan egy ember sorsa és kitartása a történet maga, csakhogy mögötte, mellette ott van több ezer, hasonlóan kicsavart, elrontott, megnyomorított élet jajkiáltása. Aki mesél, élő ember, akitől kaptam, az illető lánya. Többet nem mondhatok, nincs rá jogom, nem is szeretnék, hisz így is hálás vagyok a bizalomért.

Ilyenkor érezzük meg, ahogy a történelem szele megcsap minket is. Nem egy unalmas tantárgyé, aminél számokat és neveket kell bemagolni, hanem egy olyan folyamaté, ahol a döntések következményei emberek millióit taszította ártatlanul, emberhez méltatlan helyzetbe, vagy őrületbe, vagy halálba. Attól függően, hogy az egyénnek mennyi kitartása, mennyi ereje és szerencséje volt. Mert ezek mind kellenek ahhoz, hogy valakiből túlélő legyen. És amilyen helyzetek voltak, a túlélők nincsenek sokan. Meggyőződésem, hogy teret kell adni nekik, hogy elmondhassák, hogy mi  fejet hajthassunk előttük, hogy megkapjanak valami elégtételt ( rossz szó, de nem jut jobb eszembe). Nem könnyű így se, az éveket nem adhatja vissza senki. A sebek ugyan begyógyultak, de a nyomai megmaradtak, és felejthetetlenek. Viszont van amit nem szabad elfelejteni, és van amit nekünk is meg kell tanulni. Nem poros történelemkönyvből, ahol az ember élet csak egy szám. Hanem kéztől kézbe, hogy érezzük a fájdalmát, a súlyát. (vagy szívtől szívbe?)

Tiszta szívemből kívánom, hogy a dolgok sikerüljenek és ebből a cikkből az legyen, ami a történet súlyához  méltó.

(Kedves Érintett, ugye nem haragszol? ne válaszolj itt, csak magánban, ha  őrzöd az álarcod, de ha úgy gondolod, jelezd, leveszem ezt is, de tegnap este óta nem hagy nyugodni a történet)