Már
leírtam és átírtam. 🙂 . Aztán gondoltam törlöm, de eszembe jutott,
hogy olyan könnyen elfelejtjük a jó dolgokat, és őrizgetjük a
rosszakat, hogy talán mégis kellene emléket állítani, megőrizni az
ilyen napokat.
Mert
szépek, és erőt adnak, akkor is, ha pont sántít valami, vagy pont
nagyon dühös vagyok, mert van ám olyan is, hogy jól kihoz a sodromból. Aztán van, hogy én is őt. De így vagyunk egy egész. A harcainkkal és a békéinkkel.
Aznap
nagy békességgel kezdődött a reggel. Én feltettem a kávét, míg ő a
begyújtással szöszmötölt. Majd konyhakésszé depiláltam a
csirkealkatrészeket. Aztán ő
kikészítette a kávét, és jól megittuk, majd, amíg én Manót naprakésszé
varázsoltam, addig ő füszeressé simogatta a pipiket, elhelyezve fólia
alá, hogy itthonmaradóknak ne okozzon túl nagy gondot, így is a köret az ő feladatukká vált.
Miután
magunkat jól megnyugtattuk, hogy csudaügyesen elrendeztük a dolgokat,
hát nekivágtunk az útnak. Kedves nagyon jókedvében volt, ontotta a
poénokat, jókat nevetgéltünk -meg ne kérdezze senki, hogy konkrétan
min?, úgyse tudnánk, inkább csak úgy, egyik szó hozta a másikat. Én
nagyokat bámultam kifele, lám! de csodás, a télnek-hó nélkül is mennyi
színe van! Másak a fák szürkéi,
barnái, az ághegyek vörösei, vagy a bokrok zöldjei, sárgái, mint amit a
pazar ősz fest elénk, kissé halványabbak, pasztelesebbek, inkább színes
ceruzarajzokra emlékeztetnek, mint festményre, de csodás hangulatuk van
így is.
Az út sík táj mellet fut, van hely legeltetni a szemünket. Kedves útmenti dolgokról mesél, mutatja: látod, ezt itt mi csináltuk, meg ezt is, meséli az akkor történt vicces dolgokat. Figyelj csak mondja, itt mindjárt nemsokára lesz egy szép fatorony.
Kakasdon
vagyunk. A torony önmagában is szép, én nagyon szeretem a természetes
építőanyagokat, de a hely szelleme, történelme is megéri az
odafigyelést. Hisz memento ez a torony, meg mellette a másik, azt hiszem, az idetelepítettek
építették. Anno, elég régen, itt néhány nap alatt egy falunyi embernek
mondták, hogy kézimotyót hozzatok csak, és mi viszünk…Aztán máshol
szintén ugyanazok a szavak hangzottak el…És így kicserélték a népet.
Mint mi a vitrinben a megunt nippeket. Kemény helyzet lehetett ezt megélni, azoknak is akik mentek, azoknak is akik jöttek.
De mi már megyünk is tovább,- látod azt ott ? kérdi Kedves, Naná hogy látom -ahogy karcsún, játékosan ágaskodik a szélerőmű. “Azt hiszem ez volt az első amit állítottak, tudod, az XY, ezt csak úgy kisérletképpen, igaz utána még sok harcuk volt, hogy engedélyezzenek újabbakat. “
Nem is nagyon értem, miért nem állítanak sok ilyet- mondom én, aki nem
igazán értek az ilyenekhez, de valahogy sokkal barátságosabbnak tünik,
mint mondjuk Paks. Hihi, azt is mindjárt látni fogod, mondja Kedves és
valóban, nemsokára feltűnik az erőmű egy kis csücske. Nem messze tőle
villanyoszloperdő. Megy az energia, szükség van rá. Az itt lakók
olcsóbban kapják az áramot, mondja Kedves, Attól még nem hiszem, hogy
ide szeretnék költözni, mondom én, bár tudom, hogy butaság, ha muszáj
lenne költözni, akkor úgysincs választás, ha meg baj van, akkor
mindegy.
Kanyargósabb
már az út, lassan emelkedik, kapaszkodik felfele, csalóka a szem, néha
olyannak tűnik, mintha egyenesen, merdeken felfele az égbe menne. 🙂 .
Persze, hogy szó sincs erről. Csak a látszat olyan. Aztán a táj már hullámzik körülöttünk, dombocskák nőnek hegyekké.
Mecsekben
vagyunk. Álomszép. Ha erdőt látok, nekem végem. Ilyenkor valami
előbújik belőlem, és tudom, órák kellenének, hogy kedvemre összejárjam,
patakját keressem, csöndjét áldjam, neszeit megfejtsem. Csak
odaszorítom az orrom az üveghez, és úgy nézek kifele, mintha a lelkemet
már szabadon futni hagynám, járja csak a maga útját. A bokrok között,
fák tövén hószőnyeg. Jót lehetne fogócskázni egyet .
S megállhatnánk a szekszárdi Séd patak
partján, ahol őzikék élvezik a napsütést. Nem messze innen, van egy
kis ház, amelyet Babits Mihály szülőházaként tartott számon: “Röpülj lelkem, keresd meg hazámat! / Áll a régi ház még, zöld zsaluja / mögött halkul anyám mélabúja.” -vajon áll-e még?-tűnődöm.
Élvezem nézni a házakat, próbálom elképzelni a benne élőket, mesél róluk az udvar rendezettsége. Szorgalmas népek lehetnek.
Következő
város Pécs. Az út elvisz mellőle is,nagy sajnálatomra. Pedig jajj, de
megnézném dómját, dzsámijait, szobrait, tereit. Közben mosolygok az orrom
alatt: mit szólna az uram, ha mondanám, hogy talán kéne legyen itt egy
kerítés, meg hozhattunk volna magunkkal mi is lakatot…(az a baj, hogy
nem vagyok benne biztos, így meg olyan bután hangzik). Rám pislog, és
visszamosolyog, aztán, talán a hely ősi neve iránti tiszteletből,
rágyújt.
Szigetvár.
A benzinkút, ahova igyekeztünk, már a határban ránkköszön. Nekem
pihenő- Kedvesnek munka. Előbb azért kicsi hógolyót gyúrunk,
megdobáljuk egymást a félreeső parkolóban. Nem sokat játszunk,mert
metsző szél fagyassza arcunkra a mosolyt. Bemegyünk köszönni,
jövetelünk célját előadni. Én jót kávézok, míg Kedves kint méreget. Nem
vaklárma, valóban javításra szorul az aknafedő és környezete. Már csak
le kell gyártatni a cserének valót, aztán jönnek, hozzák is. Majd jövő
héten.
Most papírok kitöltése, és kész, ennyi volt, mehetünk is.
Kicsit
belopakodunk a városba,” kis város ez”, mondja az emberem, tudom, ezek
után nem lenne ildomos sokat húzni az időt. Fura épület kelti fel a
figyelmemet.
Mi lehet ez??? és ki csinálta??? Itthon utánanézek, és
igen, nem véletlenül kapott el hasonló érzés, mint régen Siófokon,
bizony Makovecz Imre szárnyaló fantáziáját dícséri ez is, csak az a
kár, hogy olyan kis szűk utcába szorult, fényképezni se lehet jól, csak
szemmel, szívbe.Kéne elé egy tágas szép tér… Rövid kis forgolódás
után elhagyni készülünk a várost, Kaposvár fele folytatnánk utunkat,
mert arra Kedves szerint szebb a környék, amikor egy park kelti fel
figyelmünket.
Török-magyar barátság park. Hogy mik vannak???
Kaposvár
fele valóban szép helyen vezet az út, dombok, völgyek, zeg-zugok,
szinte megtáncoltatják a tekintetet. Aztán Kedves tud egy helyet, ahol
jól főznek,. Ennyi nekünk is jár magyarázza, hogy el ne kezdhessek
tiltakozni. Pedig csöndbe vagyok. Évek hosszú során megtanultam, van,
amikor érdemes hallgatni, elfogadni amit a társunk adni akar. Nem
választunk a legszerencsésebben, vagy csak a szakács csele, de a
lényeg, vén marhát kapnak a vén marhák. Jól elnevetgélünk, hogy jajj,
de úri jó dolgunk van, bezzeg tavaly, de nagy bajban lettünk volna, fog
nélkül . Aztán újra autóba be, Kedves izeg-mozog, valamit nagyon
mutatni akar, ilyet még nem is láttál soha, mondogatja.
És
gyönyörű erre is táj, látunk sok-sok őzet, nézd! mutatja Kedves, most
csap le! de sasnak kedve támadt játszani, úgy tesz, mintha mi lennénk a
célpont, amit persze Kedves nem is hagy szó nélkül, jót nevetünk. Aztán
megvárjuk amíg a fácán valami páratlan méltósággal, tőlünk egyáltalán
nem zavartatva magát átsétál előttünk. Végül is az ő világába mi
vagyunk a betolakodók talán. Nemsokára meglessük távolról a Balaton
zöldellő vizét(-jegét? ) És Kedves még izgatottabb, itt kéne
lennie…nem jó helyen jöttem volna? …az kizárt, erre kell jönni,
mondogatja, csak úgy magának.
És
lááám megvan!!! a dombocska mögül felbukkan a kőrőshegyi völgyhíd.
Majdnem 2 km hosszú. Messziről szép, ahogy a pillérekre támaszkodva
átível a két domb között. Ha végigmegy rajta az ember nem is érzi olyan
különlegesnek. Próbálok kilesni oldalt, hol a völgy? Ezért Kedves tesz
egy kis vargabetűt, hogy lemehessünk az aljához.
“-Látod mekkora??? ” Nézem a csupasz betonpilléreket, próbálom kiszámolni, mennyire magas, hisz még hangyának se érzem magam.
– Monumentális, mondom halkan. (és
közelről csúnya). Kedves áhítattal nézi, csillogó szemmel, ahogy a
kisgyerekek szokták. Mintha óriások országába tévedtünk volna.
-Nem emberléptékű, az biztos.( Lily
-rád gondolok, ha látnál, talán kinevetnél, hogy én egy” kis” 88 m
magas hídacskától nem érzem jól magam.)
Párom szűkült szemmel néz: -Neked nem
is tetszik! -Dehogynem, csak sokkolt ! -sietek a válasszal, hisz tudom,
hogy milyen rossz, mikor a neked tetsző látványt, mint ékszerdobozt
nyújtod át a számodra fontos embernek, ő meg a száját húzza.
Elbeszélgetünk, hogy hűű de magas, meg hogy szerinte Európa egyik
legnagyobb völgyhídja, én agyalgatok, miért van a férfiakban ez a
legnagyobb-ragaszkodás???Aztán terelődik a beszélgetés vissza az
emberekre, barátainkra, kollégáira. Közben nézzük, hogy erre mennyire
szépen rendben vannak tartva az udvarok, földek…
Székesfehérvár mellé érve, mondja, hogy
hívjalak fel, kedves ottlakó barátnő. 🙂 Szomorúan veszem tudomásul,
hogy a számod nincs benne a nálam lévő telefonban, ugyanis a másik
kártyán maradt. Bosszankodom kicsit, de vigasztal a gondolat, hogy ki
tudja, talán pihensz pont, és zavarnálak. :-).( Azért gondolatban
küldtünk egy ölelést.) Valahogy innen kezdve a blogos barátokról,
ismerőseimről beszélgetünk. Mesélek neki rólatok, rólunk. Hogy
igyekszünk símogatni, támogatni egymást, hogy könnyebbek legyenek a
keresztek. Meg, hogy ahány élet annyi nehézség, vannak példamutató
helytállások, megdöbbentő fejlődések, át és túlélések.
Neki egy kicsit olyan fura, hogy így
ablakot nyitunk az életünkre, ahova bárki csak úgy bekukucskál, de
érti, hogy felér egy jó terápiával időnként. És ripsz-ropsz már haza is
értünk.
Gazdagabban sokkal, mint mikor elindultunk.