Pocsolyák

 Kövezzetek meg, de én  szerettem volna, ha ide is jut egy kis hó. Na, jó nem is kicsi, hisz azért szállingózott időnként, de végeredmény olyan lett, mint amikor a fukar háziasszony a nem szeretett rokonoknak fánkot kínál. Szórt rá némi porcukrot, hogy azok a mozdulatot lássák, de a fehérség láthatalanná vált nyomban amint leért rendelt helyére.

Mert a porcukor  és a hó valahogy összefonódik. Csillogó, puha, fehér. Szeretem, ha csikorog a talpam alatt, és még elesni is más, ha  legalább 20 centi hó párnázza a talajt. Az ablakunkon nincsenek jégvirágok(-buta ember, örülj, hisz nem fázol, jól szigetelt, nem szökik a meleg), pedig micsoda elvarázsolt mesevilág született kiskorom reggelein. És volt hó bőven minden télen, legalább20-30 centi, és lehetett hógolyózni, hóembert építeni, és szánkózni sokat, szaladni, kergetőzni, átfagyva nagyokat nevetni, egymás nyakába ágakról lavinát borítani. (ja, és nem állt meg az élet)

Persze, gyerekként  nem volt nehéz csodálni, nevetni, hisz a gondok málhái nem a mi gerincünket ferdítették. Ma már a szemünk előbb látja meg a fonákságokat(van belőle bőven, szó se róla), szinte előre félünk már a nehézségtől, a fájdalomtól, hisz jól ismerjük az ízét. Talán ezért kéne egy kis hó. Hogy eltakarja, befedje a sok szemetet, szürkeséget, reményt hozzon, hitet, hogy van tisztaság, hogy bennünk még ott él romlatlanul a gyerek, aki szívből tud játszani, hancúrozni, mit sem törődve a sok csip-csup nyomorúsággal.

Ehelyett, ha kinézek az ablakon, vagy kimegyek a házból bizony elbújdostak a színek, a fények. Az eső már szinte a bőrünk alatt is eláztatott, a kisvárosom csupa tócsa, pocsolya. Mintha az összes angyal ide gyűlt volna elsiratni bűneinket.( Jajjj, csak azt ne, akkor sose lenne vége, a napocskának esélye se lenne idekukucskálni a rázkódó vállak mögül.)

Mert nem elég, hogy február van, alig éltük túl a januári hónapot, számolgattunk, húztuk, nyúztuk, bosszankodtunk és szomorkodtunk, majd kétségbeestünk, és megadtuk magunkat(mást úgyse), még ez az eső is nyomja a lelkünket.

“Ha olykor-olykor úgy érzitek, hogy sötét árnyak vesznek körül, jusson eszetekbe, hogy csak a magatok árnyékát látjátok, és a sötétség abban nem egyéb, mint a fény hiánya.”– kapaszkodom.
 
Mert tegnap délután kissé kicsúszott a talaj alólam. Vagy nem is helyes ez így…Állok én, csak hiába nézek ide-oda, nem sok jót látok, hallok. A szomszéd szobából is átszűrődik a híradó szennye, gondolatban kikapcsolom, ide koncentrálok a békés blogvilágra. Aztán tovább ámulok…alpári húzások, jogsértő kiteregetések, bántás, alázás. Soha nem értettem, hogy miért kell arctalanul köpködni. Ha bajom van, akkor gyerünk, szemtől-szembe, vagy legalább magánlevelezésben tisztázni.
Hogy mit hisztizek itt, mikor semmi közöm??? Úúúútálom az ilyen aljas módszereket. Meg azért itt eddig nem nagyon volt ilyesmi. Remélem nem is lesz!

Ne hagyjuk, hogy az árnyékok, a vélt vagy valós sérelmeink kifordítsanak emberi mivoltunkból. Legalább arra figyeljünk oda, hogy ne bántsunk másokat, ne ostorozzunk, ne keressünk feltétlenül bűnbakot, és ne akarjunk nagy bosszúállókká lenni.
Talán hamarabb idetalálna a fény.