Lukács Lilla Judit :
Üvegcserepek
Üvegcserepek
“Valamikor ismertem két üvegcserepet. Ne, ne tessék ezen fent akadni, tisztelt olvasó! Én valóban ismertem őket.
Nem tudom, hogy más szokott-e ülni egyedül, magányában az út mellett. Én szoktam. Arrafelé sok üvegcserepet találni. S ha az ember nem csak magára figyel, bizony könnyen meghallható a hangjuk.
Az üvegcserepek is sokfélék. Vannak köztük hazugok, őszinték, szépek, színesek, gömbölyűek, görbék, mintásak, és egyszerűek. Mint az emberek között, itt is tudni kell odafigyelni azokra, amik értékesek.
Nem tudom észrevettem volna-e őket, ha a sors épp nem a lábaim előtt felejti őket. Valószínűleg nem.
Mindkettő fehér, átlátszó, sima üvegcserép volt. Akár egy üvegről is származhattak volna.
Fejem lehajtva, arcom kezembe temetve hallottam meg a hangjukat.
– Bárcsak lennék még egész, úgy fénylettem amikor a nap sugarai körülölelték átlátszó, hibátlan testem. Akkor még Én voltam. – szólt az egyik.
– Bárcsak lennék még egész, fáj, hogy egyedül vagyok, fáj, hogy minden darabom elveszett. – kesergett a másik.
Hangjuk visítóan magas volt a kocsik közt. Alig lehetett meghallani, ahogy folytatták.
– Megtört vagyok, minden tettem csak játék kifelé, a magabiztosság jegyében. – szólt újra az első.
– Megtört vagyok, minden tettem félbemaradt, befejezetlen. Üvegcseppek csorognak arcomon, s vérzik tőlük az. Megtört vagyok, a szép részeim elvesztek. Megtört vagyok, minden tettem látszat. – így a második.
– Egyedül vagyok, még akkor is, ha nem akarom. Mindenkit elmarok magam mellől, még saját gondolataim meg nem fojtanak. ‘
– Egyedül vagyok. Másolata vagyok annak, ami lehetnék… Félek… – sóhajtotta.
Mire a mellette heverő darab felfigyelt rá, s gúnyos hangon szólt hozzá.
– Miért fekszel itt saját magad darabjaiként? Hogy lehetsz ilyen gyenge, hogy még be is ismered, hogy nincs tovább? – kicsit összeszedte magát, s élére fordult, hogy megnézze magának azt, kinek a szavakat intézte – legfőképp saját maga erősítése érdekében.
A másik nem tudott felelni. Így hát az első folytatta:
– Gyenge vagy… mérhetetlenül gyenge…
Ekkora a másik is összeszedte magát, s élére fordult. Jól megnézte magának az előtte állót.
/Nem vagyok/ – ellenkezte volna… de szavaiból, s spontán érzéseiből más kerekedett.
– Miért bántasz, amikor te se vagy jobb nálam? Te is törött vagy. S mikor rád nézek, átlátok rajtad. Az összes fájdalmad ismerős. Mikor átnézek rajtad végtelennek tűnsz, s én magam üresnek… benned…
Most a másiknak akadtak el a szavai.
– Oly annyira üresnek, hogy már-már azt hiszem teli vagyok. Hogy benned én vagyok az egész világ… – szólt és hangja elhalkult. Üvegszemei csak némán meredtek át a másik testén, mely kilátást nyújtott az egész útra.
– Badarságokat beszélsz… – súgta a másik. – Mi nem vagyunk egészek… te is tudod… – súgta immár alig hallhatóan egyetlen hibájukat.
– Tudom… – szólt a másik, majd éléről visszafordult könnycseppjeiben a forró betonra. Kis idő után az előző is úgy tett. Nem szóltak egymáshoz egészen addig amíg egy hangos moraj nem kezdett el közeledni…
– Félek… – nyögte az, aki először hullt vissza a földre… – Itt vagy még? …
– Itt… de ne félj, mi már nem törhetünk jobban meg. Már töröttek vagyunk. – válaszolt vissza az, ezzel még jobban tudatosítva, hogy ők már sosem lesznek egészek.
Egy pillanat se telt bele, s a két előttem fekvő üvegcserépen egy autó gázolt át. Hangjuk szilánkokká morzsolódott. Nem hallottam többet őket, s én ott maradtam azzal a tudattal, hogy egyikük se gondolt arra, hogy együtt egészet alkotnának.”![]()
Nem tudom, hogy más szokott-e ülni egyedül, magányában az út mellett. Én szoktam. Arrafelé sok üvegcserepet találni. S ha az ember nem csak magára figyel, bizony könnyen meghallható a hangjuk.
Az üvegcserepek is sokfélék. Vannak köztük hazugok, őszinték, szépek, színesek, gömbölyűek, görbék, mintásak, és egyszerűek. Mint az emberek között, itt is tudni kell odafigyelni azokra, amik értékesek.
Nem tudom észrevettem volna-e őket, ha a sors épp nem a lábaim előtt felejti őket. Valószínűleg nem.
Mindkettő fehér, átlátszó, sima üvegcserép volt. Akár egy üvegről is származhattak volna.
Fejem lehajtva, arcom kezembe temetve hallottam meg a hangjukat.
– Bárcsak lennék még egész, úgy fénylettem amikor a nap sugarai körülölelték átlátszó, hibátlan testem. Akkor még Én voltam. – szólt az egyik.
– Bárcsak lennék még egész, fáj, hogy egyedül vagyok, fáj, hogy minden darabom elveszett. – kesergett a másik.
Hangjuk visítóan magas volt a kocsik közt. Alig lehetett meghallani, ahogy folytatták.
– Megtört vagyok, minden tettem csak játék kifelé, a magabiztosság jegyében. – szólt újra az első.
– Megtört vagyok, minden tettem félbemaradt, befejezetlen. Üvegcseppek csorognak arcomon, s vérzik tőlük az. Megtört vagyok, a szép részeim elvesztek. Megtört vagyok, minden tettem látszat. – így a második.
– Egyedül vagyok, még akkor is, ha nem akarom. Mindenkit elmarok magam mellől, még saját gondolataim meg nem fojtanak. ‘
– Egyedül vagyok. Másolata vagyok annak, ami lehetnék… Félek… – sóhajtotta.
Mire a mellette heverő darab felfigyelt rá, s gúnyos hangon szólt hozzá.
– Miért fekszel itt saját magad darabjaiként? Hogy lehetsz ilyen gyenge, hogy még be is ismered, hogy nincs tovább? – kicsit összeszedte magát, s élére fordult, hogy megnézze magának azt, kinek a szavakat intézte – legfőképp saját maga erősítése érdekében.
A másik nem tudott felelni. Így hát az első folytatta:
– Gyenge vagy… mérhetetlenül gyenge…
Ekkora a másik is összeszedte magát, s élére fordult. Jól megnézte magának az előtte állót.
/Nem vagyok/ – ellenkezte volna… de szavaiból, s spontán érzéseiből más kerekedett.
– Miért bántasz, amikor te se vagy jobb nálam? Te is törött vagy. S mikor rád nézek, átlátok rajtad. Az összes fájdalmad ismerős. Mikor átnézek rajtad végtelennek tűnsz, s én magam üresnek… benned…
Most a másiknak akadtak el a szavai.
– Oly annyira üresnek, hogy már-már azt hiszem teli vagyok. Hogy benned én vagyok az egész világ… – szólt és hangja elhalkult. Üvegszemei csak némán meredtek át a másik testén, mely kilátást nyújtott az egész útra.
– Badarságokat beszélsz… – súgta a másik. – Mi nem vagyunk egészek… te is tudod… – súgta immár alig hallhatóan egyetlen hibájukat.
– Tudom… – szólt a másik, majd éléről visszafordult könnycseppjeiben a forró betonra. Kis idő után az előző is úgy tett. Nem szóltak egymáshoz egészen addig amíg egy hangos moraj nem kezdett el közeledni…
– Félek… – nyögte az, aki először hullt vissza a földre… – Itt vagy még? …
– Itt… de ne félj, mi már nem törhetünk jobban meg. Már töröttek vagyunk. – válaszolt vissza az, ezzel még jobban tudatosítva, hogy ők már sosem lesznek egészek.
Egy pillanat se telt bele, s a két előttem fekvő üvegcserépen egy autó gázolt át. Hangjuk szilánkokká morzsolódott. Nem hallottam többet őket, s én ott maradtam azzal a tudattal, hogy egyikük se gondolt arra, hogy együtt egészet alkotnának.”
Nagyom szép történet, arra gondoltam, mi emberek is így vagyunk, addig törünk, addig törünk, hogy egyszer csak porrá leszünk
Ez nagyon szép!
Közben eszembe jutott, hogy hétfőn tényleg nagyon szép volt a naplemente, én is láttam, Sőt a felhők közül kibuggyanó fényes telihold is!
A szavaidat… sajnálom, és kívánom, hogy formálódjanak, utat találjanak! puszillak
Szép estét kívánok! Jó kis mondanivaló ez, hazafelé ezen fogok törpölni! Puszi