What is says about you: You are a contemplative person. You appreciate quiet moments. People depend on you to make them feel secure.
What is says about you: You are a contemplative person. You appreciate quiet moments. People depend on you to make them feel secure.
“Soha ne vitatkozz idiótákkal! Lesüllyedsz az ő szintjükre és legyőznek a rutinjukkal.”
(Woody Allen)
Mit tudtok felelni?
Palotát építettem magamnak,
s úgy jártam opál ívei alatt
mint boldog királynö.
Palotám gyenge üveg volt
és boldogságom is üveg volt,
igazatok van barátaim!
még üveg se volt,
csak képzelödés…
S mikor vak haragomban
összezúztam: ezer szilánkra tört,
mint gyenge üveg.
De ha üveg se volt
és valóság se volt,
honnan e rom? honnan e gyász?
honnan e sívár üresség szívemben?
Óh, mit tudtok felelni nékem,
barátaim, akik szerettek engem…
/Török Sophie/
Végrendelet
A világot úgyis ki kell bírni.
Ne engedd a virágokat sírni.
Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,
az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,
a perceket ne engedd megállni,
ablakokat örökre bezárni,
csillagfényű éjszakákra lőni,
ösvényeket indákkal benőni.
Ameddig a vállad íve bírja,
vigyázz minden virágtalan sírra,
vigyázz minden társtalan magányra,
füstre, fényre, ember-glóriára.
Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére.
Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:
valakinek embernek kell lenni.
/Bényei József/
Végrendelet
A világot úgyis ki kell bírni.
Ne engedd a virágokat sírni.
Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,
az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,
a perceket ne engedd megállni,
ablakokat örökre bezárni,
csillagfényű éjszakákra lőni,
ösvényeket indákkal benőni.
Ameddig a vállad íve bírja,
vigyázz minden virágtalan sírra,
vigyázz minden társtalan magányra,
füstre, fényre, ember-glóriára.
Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére.
Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:
valakinek embernek kell lenni.
/Bényei József/
Végrendelet
A világot úgyis ki kell bírni.
Ne engedd a virágokat sírni.
Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,
az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,
a perceket ne engedd megállni,
ablakokat örökre bezárni,
csillagfényű éjszakákra lőni,
ösvényeket indákkal benőni.
Ameddig a vállad íve bírja,
vigyázz minden virágtalan sírra,
vigyázz minden társtalan magányra,
füstre, fényre, ember-glóriára.
Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére.
Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:
valakinek embernek kell lenni.
/Bényei József/
“A sötétbe-merülés, általános pusztulás, egyetemes kínszenvedés ellen mit tehetsz? semmit és mindent. Ez a semmi és minden: ha saját érzéseiddel nem veszel részt a sötétségben és megteremted önmagadban a teljes-emberség állapotát: nem vágyaiddal, hanem az örök mértékkel vezetteted magadat. Az áradat bármerre sodor: nyomorba, jómódba, kényszermunkára, harctérre, vezetőhelyre, vesztőhelyre: ne törődj vele; a sötét hatalom nem adhat neked semmit és nem vehet el tőled semmit, ha az egyedül-érvényes mérték működik benned. Odaveszhet kényelmed, vagyonod, egészséged, szabadságod, életed? mindezt úgyis elveszíted előbb-utóbb, a sírba nem viheted magaddal; de a mélyedben rejlő tökéletes mértéket nem sértheti még a világpusztulás sem, ezért kívánj hozzá-igazodni. Az örök mértékre bízd magad: ez a Noé-bárka a mindent beborító áradat fölött.”
/ Weöres Sándor /
Telnek a napok, válogathatunk, min bosszankodunk: havas eső, reggeli hírek, árfolyamok, elmaradt fizetések, begyűlt csekkek, iskolai döbbenetek, gyilkosságok, rablások, gyújtogatások, mutogatások, mocskolódások. Közben meg megy a vérnyomás, vagy a pumpa, vagy az életkedv, vérmérséklet szerint. Szürkülő arcok zsúfolódnak a régi, elavult buszokra, mert ugye eső miatt nincs vonat (?), korosztálytól függetlenül, mindenki talál okot arra, hogy szája szélét lefele konyuló ívbe rendezze. Megy a panasz, van téma bőven (annak jó, aki olvashat). Egy véget nem érő utazásnak tűnik a 40 perces út. Hisz kátyú, útszéli szemét és dugó, közlekedési moráltalanok, dühöngő sofőr teszi még élvezetesebbé a reggelt. Busz elején tinilány sminkel (pedig milyen helyes volt előtte…) idősebbek dülöngélnek, kapaszkodnak a hirtelen fékezések miatt. Levegő helyett valami savanyú nekikeseredés párolog körülöttünk, majd bánatában lecsapódik a koszos üvegre, és elkezd folyni, folydogálni lefele, sírnak helyettünk az ablakok. Vagy értünk? netán miattunk?
Új helyszín: rendelő. Kopott, koszos, zsúfolt, nyűgős, türelmetlen betegek, fáradt, fásult személyzet. Nincs virág, se fény, se mosoly. Morcos, magukba zárult fájdalom-bábok vánszorognak, néha egymásnak ütközve, löknek egyet-egyet a gyengébben. Lehunyom a szemem, jobb lenne nem is látni mindezt.
A torkomat szorongató rosszullét felháborít. Van amikor megnézi az ember az elégiát, a fekete-fehér, szívfacsaró művészfilm első részét. Jó kicsit szenvedni is, sebet nyalogatva, sarokba nyüszíteni, de a nemjóját ennek a cudar világnak nem szerződtem én erre a szerepre, minek lennék itt akár statiszta is. Mosoly, tessék, parancsoljon, kinyitom, előreengedem, útvonalat zord tekintetű ellenőröktől tudakolom, és az egyik készségesen kapkodja fájós lábát, bemegy a forgalmi irodába is, megkérdezni, hogy ugye?, aztán elirányít. Mondom el, de nem baj, nem direkt, csak azt hitte, ő tudja jobban, na nem gond, irányt váltunk, másik villamos, ez is sárga, hát nem?, dedede. A taktika jó, ugye nyelvi nehézségek nincsenek, mosolyog, köszön, kérdez, és jön válasz, néha visszamosoly is. Van, hogy ismertlenül sok szerencsét kívánunk egymásnak, ha már így, útkereső helyzetünk egymás mellé sodort egyetlen percre.
Hmmm, barátnőm máris látni véli a kisütő napot. Mert amint kiröhögjük a nagyított bajokat, azok szégyenlősen összébb húzódnak, szemérmesen betakaróznak, szégyenlősen pislognak csak a foszladozó rongyaik közül.
Ha hiszitek, ha nem, estére a naplemente már varázslatosan ragyogott, ezer színűvé festve maga körül az eget, mintha az egésznapi szürkeséget szerette volna jóvátenni. Nekünk meg fergetegesen jókedvünk volt.
Kövezzetek meg, de én szerettem volna, ha ide is jut egy kis hó. Na, jó nem is kicsi, hisz azért szállingózott időnként, de végeredmény olyan lett, mint amikor a fukar háziasszony a nem szeretett rokonoknak fánkot kínál. Szórt rá némi porcukrot, hogy azok a mozdulatot lássák, de a fehérség láthatalanná vált nyomban amint leért rendelt helyére.
Mert a porcukor és a hó valahogy összefonódik. Csillogó, puha, fehér. Szeretem, ha csikorog a talpam alatt, és még elesni is más, ha legalább 20 centi hó párnázza a talajt. Az ablakunkon nincsenek jégvirágok(-buta ember, örülj, hisz nem fázol, jól szigetelt, nem szökik a meleg), pedig micsoda elvarázsolt mesevilág született kiskorom reggelein. És volt hó bőven minden télen, legalább20-30 centi, és lehetett hógolyózni, hóembert építeni, és szánkózni sokat, szaladni, kergetőzni, átfagyva nagyokat nevetni, egymás nyakába ágakról lavinát borítani. (ja, és nem állt meg az élet)
Persze, gyerekként nem volt nehéz csodálni, nevetni, hisz a gondok málhái nem a mi gerincünket ferdítették. Ma már a szemünk előbb látja meg a fonákságokat(van belőle bőven, szó se róla), szinte előre félünk már a nehézségtől, a fájdalomtól, hisz jól ismerjük az ízét. Talán ezért kéne egy kis hó. Hogy eltakarja, befedje a sok szemetet, szürkeséget, reményt hozzon, hitet, hogy van tisztaság, hogy bennünk még ott él romlatlanul a gyerek, aki szívből tud játszani, hancúrozni, mit sem törődve a sok csip-csup nyomorúsággal.
Ehelyett, ha kinézek az ablakon, vagy kimegyek a házból bizony elbújdostak a színek, a fények. Az eső már szinte a bőrünk alatt is eláztatott, a kisvárosom csupa tócsa, pocsolya. Mintha az összes angyal ide gyűlt volna elsiratni bűneinket.( Jajjj, csak azt ne, akkor sose lenne vége, a napocskának esélye se lenne idekukucskálni a rázkódó vállak mögül.)
Mert nem elég, hogy február van, alig éltük túl a januári hónapot, számolgattunk, húztuk, nyúztuk, bosszankodtunk és szomorkodtunk, majd kétségbeestünk, és megadtuk magunkat(mást úgyse), még ez az eső is nyomja a lelkünket.
Ne hagyjuk, hogy az árnyékok, a vélt vagy valós sérelmeink kifordítsanak emberi mivoltunkból. Legalább arra figyeljünk oda, hogy ne bántsunk másokat, ne ostorozzunk, ne keressünk feltétlenül bűnbakot, és ne akarjunk nagy bosszúállókká lenni.
Talán hamarabb idetalálna a fény.