Dátumok

A férfi, akiről ma írni akarok, idén 77 éves. Fiatalkoráról sajnos keveset tudok. Van néhány elmosódott fénykép, aminek alapján szerintem nagyon fess fiatalember volt, és azt hiszem, általában értett ő a nők nyelvén is. Már ami a meghódításukat illeti.

Nem igazán ő  a szavak embere, de még ma is nagyon tud nézni melegbarna szemeivel. Keveset mondott, de annak súlya volt. Ritkán szólt, de jót, és jókor. Büszke, zárkózott, elmélkedő ember.  Az a fajta férfi, aki nagyon nagy érzelmekre képes, csak sajnos, ebből alig látni valamit is, hisz jól titkolja. Sokat olvasott és még többet gondolkodott.

Volt min. Gyermekkora maga volt a fájdalom. Szülei nem tudtak gondoskodni róla-vagy nem akartak??? vagy ki tudja?, de úgy döntöttek, jó lesz neki vidéken, rokonoknál. 30-as évek elejéről beszélünk. Szegény családhoz került, nem sokat pátyolgatták, nadrágszíjjal szoktatták a járni alig tudó gyereket a házimunkára, majd a házkörülire. Nem nagyon szerette ő ezt az életet (nem is volt benne az ő részére túl sok szeretnivaló), így 12 évesen már a szüleihez visszaköltözve inaskodik egy fővárosi gyárban, megkeresve nem csak a magára valót, hanem az öccse taníttatására szántat is. Helyét nem találja itt sem, ott; – falun semmibe nézték, hisz potyagyerek volt, itt falusinak nézik, de mindenhol, mindenki öntörvényűnek tartja…Szüleihez alig kötődik, nevelőanyja az, aki kicsit is jó emlékeket hagyott a konok emberkében.

Tüskéiről nem szokott beszélni, történetét is csak az ismerősöktől, rokonoktól tudjuk…Aztán korán, majdnem gyerekfejjel nősül, utána bevonul katonának. Mire leszerel, ott áll egy gyerek -anya nélkül-  felesége hátrahagyva mindent, lelépett. Mit tudna csinálni? fogalma sincs, hogy mit kezdjen egy gyerekkel, és ideje sincs rá, hisz dolgoznia kell, hogy megéljen. Fogja hát a fiát és leviszi falura, a nevelőanyjához, kezdjen az  vele valamit. Közben keresteti a nejét, hogy legalább a házasságot fel lehessen bontani.

Aztán jön egy bál, ahol egy szép lány rabul ejti a szívét. Fél bevallani neki az igazat, így nem hazudik, de csak óvatos féligazságokat mond, és álmokat ígér. Meglepő módon a lány hamar rááll, hogy vele megy és (majd) összeházasodnak messze, nagyon messze a mezőségi pici falutól. Később derül ki, hogy a lány menekülni akar, bosszút állni hűtlennek vélt kedvesén…
 Az új, közös élet nem indul hát a legszerencsésebben. Mindketten hazudtak, és ezt saját maguknak se tudják megbocsájtani. Viszont az esküt nagyon komolyan veszik. Mármint, hogy együtt. Mindent a családért, a gyerekekért- ez a szlogen.
 A fiatal nő erős akaratú, keskenyszájú, szigorú asszonnyá válik. Minden szeretetét a gyerekeinek tartogatja. Férjének csak morzsák maradnak, tisztelet nélkül, inkább kötelességből…Hosszú évek következnek, egyre jobban hűlő érzelmekkel, de csakazértis együtt. Az önként vállalt kötelékük béklyóvá vállik. Súlyos bilincs, mozdulni is alig enged, de hordják mindketten. A nőben egyre jobban erősödik a megvetés, a gyűlölet, sokasodnak a sérelmek, a férfi sajnálva szereti asszonyát. Az életét adná, hogy helyrehozza, jóvá tegye, de nem tudja, milyen szóval kell a mondatot elkezdeni. Félszeg jelzéseket küld, próbálja szavak nélkül, de mindig visszájára fordul minden tette. Vagy csak félremagyarázzák – nem tudva mit kezdeni vele?  Aztán felnevelik a gyerekeiket, akik a maguk útját járva, persze szárnyra kapnak, a fiatalokra jellemző önzésüktől nem is látják, hogy szinte kegyetlenül hagyják maguk mögött a szülői házat, ahol a szeretet kissé fojtogató volt  időnként. Magukra marad a két idősödő ember, bár bevállalják unokájuk nevelését, talán, hogy ne legyen annyira üres a ház. Vagy hogy ne kelljen egymásra figyelni.

Aztán az élet rövidre zárja a történetet. Az asszony rákos lesz. Hosszú éveken át, keményen küzd az életéért. Sok csatát megnyer. Legnehezebb perceiben a férje van mellette. Ki tudja, hogy sikerült megbeszélni? vagy szavak nélkül is ment? Ezt csak ő tudná elmesélni, a férfi, aki az utolsó hónapokban megszelidítette asszonyát. Kibékültek, és merték szeretni egymást. Akkor, amikor már nem sok idejük maradt.

És eljött a nap, amikor már csak egy dologra lett volna szükség. Olyan természetes, hogy van, és mégsem tudjuk adni annak, akinek nincs.

-Levegőt!!! adj levegőt!!!! hörögte a nő, a férje karjába kapaszkodva.

És a férfi bármit megtett volna…

Eltelt azóta 14 év. Ma reggel  csörög egy lánygyermek telefonja. Apja hívja.

-Tudod, milyen nap lesz holnap?-kérdi.

-Hogyne tudnám, sajnos, jól tudom.

-Igen, március 3.-a. Csak azért hívtalak – suttogja elcsukló hangon, hogy gyújts egy gyertyát te is.

– Hogyne apu, ez természetes, mindig szoktam.

-Jól van, ne feledd, háromnegyed tizenegykor! -mondja az az ember, aki régen sose tudta megjegyezni a dátumokat.