Tavasz

 Jó ez a tavasz! – ma hajnalban ezt dúdolták nekem a kertben a cinkék, sőt a feketerigók is bólogattak rá. Észrevettétek, hogy már milyen korán fényesedik az ég alja??? Igaz, nem kényeztet ragyogó napfénnyel , de már az sem semmi, hogy a fantasztikus hangverseny hatására mintha észrevétlenül átlátszóvá foszlana az éjszaka sötétje. Hatására mi is szorgalmasabban esünk neki a napi teendőknek, hisz tudjuk, hogy a szomorú, puha felhők csak óvják a természetet, hogy az csak kis lépésekkel tegye a dolgát. Mert teszi ám. A kertben, a takarás alól, már  minden tavaszi növény elkezdte emelgetni hajtásait, a konyhakert földje is mintha csalogatna, áss fel, készíts elő, dolgom lesz lassan.

Szomszédom kivágott barkafájának egymásra dobált ágai is dacolnak a halállal. Csakazértis bontogatja, növeszti kis pamacsait, mintha tudatosítani akarná kivégzőjében, hogy attól, hogy nem terem, még joga lenne az élethez, hisz az ő dolga az, hogy szép legyen, és méheket etessen. Csakhogy szomszéd nem tart méheket, így haszontalannak ítéli, és a tujákkal, a sövénnyel együtt halálra ítéli. Mert kell a hely a hasznos növényeknek.
Szerinte csak az előző tulaj lehetett ilyen mulya, hogy hagyott ilyesmiket nőni a kertben (ha tudná, hogy milyen szeretettel voltak ültetve, és pátyolgatva). De ez van, nem vagyunk egyformák.

És a tavasz mindennek ellenére jön.