Kosár

 Volt egyszer, hol nem volt…(még a végén teljesen átmegyek meseblogba, kac-kac)

Tehát régen, még a hatvanas évek derekán épült egy lakótelep a Maros partján. Csak, hogy legyen a dolgozó népnek, hol álomra hajtani fejét, miközben építi a …na, mit is? volt erre egy szó, gondolom, ismeritek. Nos, ide szépen beköltöztek jó sokan, mert a fő hatalom kiosztotta az arra érdemeseknek. Hogy miért hangsúlyozom a dolog régi voltát? Mert ez még a lakóparkok őse volt, a blokk-lakások 4 és 9 emeletesek voltak, jó távol egymástól, köztük nagy parkok és játszóterek. Egészen élhető terek lettek kialakítva. 

A lakosság összetételére nagyon vigyáztak, voltak itt románok, magyarok és szászok is. Az iskola, mert az is épült, meg bölcsőde és óvoda is, szintén háromnyelvű osztályokkal működött.(mondom én, hogy ez még a kezdetben volt). Az együttélés nem okozott senkinek gondot, mert minden család boldog volt, hogy szép lakást mondhatott a magáénak. És aki boldog, az elégedett, nehezebben jut eszébe a gyűlölködés. A parkosítás úgy működött, hogy tavasszal értesítettek mindenkit – a lépcsőházba kiragasztott papírral, hogy minden családból jelentkezzenek hétvégén közmunkára. Tehát a tavaszi vasárnap reggel úgy kezdődött, hogy minden lépcsőház előtt összegyűltek a lakók, volt, akinek saját szerszáma is volt, de nemsokára jött egy teherautó és hozott szerszámokat, növényeket. És szépen, megbeszélték, hogy mit és hova kellene ültetni, és kedélyes viccelődések mellett elindult a munka. A férfiak előzékenyen végezték a dolgok nehezét, a nőknek a finomabb munkák maradtak. Mindenki lelkesen tette a dolgát, hisz magáért dolgozott, sajátjának érezte a környezetét. Ez így ment évről évre, minden tavasszal a szomszédság kivonult, beszélgettek egymással, néha még koccintgattak is egyet, és szépen ástak, metszettek, ültettek. Együtt, egymásért. A mi lakótelepünk a város legszebb, leggondozottabb lakótelepe volt. Igaz, az őszi levél-összeszedést már az iskolások végezték, a tanárokkal (tanítás után). Természetes volt, hogy közben a munkából hazatérő szülők is csatlakoztak. Senki nem érezte kényszernek, nem próbált ellógni a feladat elől, jókedvűen és legjobb tudása szerint tette a dolgát.  

 De nem is erről szerettem volna írni. Inkább a rokonlátogatásokról. Mert, mint minden lakótelep, ez is fiatal családoknak adott otthont, akiket időnként meglátogattak a rokonok, főleg így húsvét előtt. Mondanom se kell, zömében falusi nénikék jöttek nagy nagy batyukkal. Mivel eleve többnyelvű közösség voltunk, ezért a rokonok, megjelenésükkel is elhozták a saját szubkultúrájukat. Tehát csak rá kellett nézni, és tudni lehetett, hogy mezőségi, oltyán, moldvai, vagy  szászok leszármazottjai az itt élők. Tehát jöttek a munkáskezű, kendős, sokszoknyás, katrincás, bekecses, nagykendős nénikék. Én ámuldozva lestem őket a második emeleti ablakból, hiszen, olyan szép színes volt némelyik, mások meg nagyon feketék, de mind különleges volt és érdekes. Mert más volt, mint amit a városban láthattunk. Még a csomagjaik is különbözőek voltak. Jöttek bőröndökkel, nagytáskákkal, kosarakkal, de volt, aki átalvetővel érkezett. Egy volt közös bennük. Mindannyian hozták a városi gyermekeiknek a hazait. A szalonnát, sonkát, a tojást, a lisztet, vagy a sajtot, csirkét (élve), a kerti paradicsomot, a legkedvesebb virágokat (gyökerestől), és az ízes beszédüket, a szeretetüket. 

(kedves Pc. innen ered a “veszem a kosaram és felmék Pestre” :-)))

Azt hiszem, itt kellene abbahagyni az írást. Mert utána a városi “gyerek” hazament, vitte a városi ruhát ajándékba, kérlelte a szülőt, hogy ezt vegye fel legközelebb, ne szégyenítse őt meg…Mert azt tanulták, hogy városinak lenni, gyárban dolgozni kiváltság, a falusi lét szégyellnivaló stigma. De attól még az otthonról – faluról – hozott tyúkból lett mégis a legfinomabb leves…

Közben eltelt negyven év, a parkok, rózsák, helyett vannak parkolók, a játszótereken ugyanazok a játékok, mint gyermekkoromban, a sövények alja- már ahol megmaradt- tele van szeméttel. A szomszédok ( a régiek közül alig van egy-kettő), nem ismerik már egymást, megszűnt a közmunka, nincs már közös, csak magán…Ne értsetek félre. Nem akarom a régi rezsimet méltatni.Távol áll tőlem. Ami előtt tisztelgek, az a régi emberség, a közösség, az egymásért tenni akarás. Az a kosár talán, amiben hozták, talán, az hiányzik. 🙂

Lehet, hogy már a kosár sincs meg? Elvesztettük a nagy rohanásban…