Bee happy!

 Régi, több népnél előforduló hagyomány a kézimunkázó asszonyok között az, hogy alkotásaikba szándékosan hibát ejtenek. A beduin asszonyok azért, mert “csak Allah lehet tökéletes”. Hasonló megfontolásból Krisztusért az amerikai pionír asszonyok akarattal vétették el olykor a munkát. Nyugodjunk meg, velünk elő fog ez fordulni minden vallási megokolás nélkül is … “
(Dolányi Anna: Folton-folt

………………………………………………………………………….

Kérnék, ha lehetne. Nem tőletek, a mindenségtől kérnék .

Időt. Hogy jusson mindenhova, mindenkinek, adnék belőle szívesen, de fogy, morzsolódik, elporlad, kicsúszik. Orvosok előszobáiban ráragad a székekre, a befizetett csekkekre, vagy a hűtőn sorakozó, sorukra várókra, álmokat lopókra. Néha azt érzem csak arra nem marad, ami fontos. Persze, mert nekem fontos, nem másnak, nem másért. Csak magamnak, ezért várhat. Mert jönni-menni kell, kivizsgálni, felíratni, megvárni, még egy pecsét, még egy mondat, még egy megálló, még egy nap. Késik a juttatás, a vonat, siet a felszólítás, a párom, a gyerekem, én ráérek, állok, körülöttem elrohan a világ, kapaszkodom utána, mert nem lehet lemaradni, és a dolgaim, mint szerencsekövek, kiesnek a zsebeimből szaladás közben. Elvesznek a percek, amit látogatással tölthetnék, simogatások maradnak rabul a tenyeremben, és kimondatlan szavak a lelkemben. Tartozom beszélgetésekkel, meghallgatásokkal, kommentekkel.

(másoknak, önmagamnak)

És rengeteg lenemírt érzéssel.
Kéne még egy élet, vagy egy párhuzamos dimenzió.

Kányádi Sándor: Volna még

  Pedig volna még
volna még
valami mondanivalóm
a nyíló nárciszmezőkről
például
az alkonyi szélben
riadtan lobogó
hegyi füvekről
az óceánok alatt
vergődő tűzhányókról
a szerelem végtelen
napéjegyenlőségeiről
amikor az idő is ellankad
mint a patak
ha szomját oltja
benne a szarvas
egyszóval kettőnk dolgáról
az emberiség nevében
volna még
talán volna még.

 Jó kis hétvége volt, főzőcske, vásárlás, pihi, csönd, nyugalom, kertészkedés – döbbenetes, hogy ilyenkor tavasszal, mindig hamarabb és  kevesebb munka után kezd fájni a derekam, bosszantó. Persze, tudom, a téli tunyaság fizetteti a vámot. Valószínű ezt észrevette Kedves is, ezért előrelátóan eltüntette az ásót, így a két új rózsatövem még vár egy kicsit, hogy a helyére kerülhessen. Sőt a konyhakert is erre a sorsra kárhoztatott. Tehát kapa, gereblye és  metszőolló segített csak, hogy kissé rendezettebb formát kapjon a környezetem. Jajj az árvácskáim is ültetésre várnak még. Sebaj, nap van holnap is 🙂

Reggel fiam kávéval ébresztett, utána kerültek elő a virágok .

Kedves csöndesen szenvedett eközben, mert most ő a soros, aki nyögi a nátha kellemetlenségeit, de neki szegénykémnek a foga is begyulladt, úgy hogy ő nem a szöveget nyomta, hanem az ágyat. Délután azért közölte, hogy szeret, és hogy holnap is nap, meg utána is, legalább meglepi lesz 🙂 

Nektek, kedves olvasóim( barátok, ismerősök, idetévedők) is hoztam egy rétnyi virágot. Fogadjátok szeretettel.

Közben meg Hívatlantól szavakat kaptam, köszönöm. Igyekszem rövidre fogni a válaszokat.

Szabadság– Kell, mint a levegő, de csak élni szabad vele, visszaélni nem
Barátság– Az igazi, nagy, az nemes, mint a gyémánt, és oly szilárd is, meg ritka, a többi, a kisebbek, múlandóbbak, mint a vágott virág, de a míg virágzik, addig sok  örömöt okoz.
Tavasz– legszebb évszak. Mert az életről dalol, az újjászületésről, szerelemről .
Gyerek– Nehéz, de csodás kihívás, ajándék.
Csalódás– elkerülhetetlen, és szükséges, mert acél is csak úgy lesz, ha előtte tűzben edzik.
Bánat – sokféle, de mindig kesernyés az utóíze. Segít tisztán látni az értékeket.
Sugár– elsőre a kemo ugrott be, ez nem olyan jó, de segít életben maradni, viszont ha a napot elérakom, akkor már mosolyra húzódik a szám, és érzem a simogató melegét
Csillag– pénteken köszöntem egy nagyot az esthajnalnak, és vártam, hogy szépen előbukkanjanak a többiek, köztük Az a bizonyos, amelyikhez mindig egy valakit kötök.
Nap– Fénye, melege kell, mint szeretet, nélküle sem tudnánk élni.
Remény-a túlélőcsomagunk legfontosabb eleme. Ne hagyjuk elveszni.

Folytatom a jelölést legközelebb, most szólít a kötelesség. Legyetek jók!

Mindenek előtt szeretnék köszönetet mondani három blogtársunknak:

Epernek, Lilynek és Napfénynek.Tőlük kaptam egy-egy szeretettündért. Persze, hogy kedves játék megy megint körbe, íme:

“Ezek a blogok szerfelett bájosak, a blog íróknak az a céljuk, hogy barátok és barátságosak legyenek. Reményeink szerint ezen díj átadásakor több barátság keletkezik, a barátság elterjed, és több figyelmet kap a blogger. Amikor továbbadod, kérlek vedd figyelembe ezen elveket. Válassz nyolc embert.”

Mondanom sem kell, amióta blogolok megismertem néhány embert, több barátom és levelezőtársam lett. Sokukat nagyon megszerettem, nem véletlenül kerültek többen a szívcsücsökbe, és azon kívül a magán kedvenceimbe. Ezért most megpróbálok olyanokat megkeresni, akik nem mindennap bukkannak fel a beszélgetőtársaim között, akiknél ritkán, vagy(még)  nem kommentelek, mégis nagy tisztelettel vagyok irántuk:

Nurse

Uccika

Cassy31

Pocomanka

amfortas

Köszönöm az írásaitok okozta örömet.

 “Képzeld el, hogy az élet olyan játék, amelyben öt labdával kell zsonglőrködni. A labdáknak nevük is van: munka, család, egészség, barátok és becsület. Mindezeket a levegőben kell tartanod. Aztán egy napon rájössz, hogy a munka gumilabda. Ha leejted, visszapattan.
A másik négy labda -család, egészség, barátok, becsület- üvegből van. Ha ezek közül valamelyiket leejted, örökre megsérül, megreped, akár össze is törhet. Ha megértetted az öt labda jelentőségét, meg tudod teremteni életed egyensúlyát..”
[James Patterson]

Ezt csak így idetettem, mert azt hiszem, nem könnyű ez a zsonglőrködés. Főleg, amíg megtanuljuk. 🙂

  Wass Albert:

         Csillagvirágok                                                        

Mikor a tavasz osztja csókjait,
S a zöld erdőkön napsugár ragyog,
Felébrednek a nedves pázsiton
Piciny, fehér kis földi csillagok..
                                                                                     
A harmatcseppes rétek bársonyára
Fehéren hull ezer csillagvirág,
Felette lágyan elsusog a szellő,
S az erdő szélén integetnek a fák..
                                                                                   
Volt egyszer egy csillag…fényes.. ragyogó,
Ezüst sugártól tündökölt az ég
Reggel is sokáig oltogatta
Erős fényét a kékes messzeség…
                                                                                
Egyszer meglátott messze valahol
Egy sápadt fényű testvér csillagot…
De elvesztette.. s keserves bánatában
A horizonton végig vágtatott..
                                                                               
Aztán széthullott… ezer kis vadvirágra,
S a földre hullva többé nem ragyog…
A tölgyfaerdők pázsit szőnyegén
Keresik azt a sápadt csillagot..
                                                                           
Verseim piciny csillagvirágok,
S én egy hulló csillag vagyok,
Ezer darabra tépve lelkemet                           
Keresem azt a testvér csillagot…

 ………………………………………………………………………
“Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik.” (Wass Albert)

 Jó ez a tavasz! – ma hajnalban ezt dúdolták nekem a kertben a cinkék, sőt a feketerigók is bólogattak rá. Észrevettétek, hogy már milyen korán fényesedik az ég alja??? Igaz, nem kényeztet ragyogó napfénnyel , de már az sem semmi, hogy a fantasztikus hangverseny hatására mintha észrevétlenül átlátszóvá foszlana az éjszaka sötétje. Hatására mi is szorgalmasabban esünk neki a napi teendőknek, hisz tudjuk, hogy a szomorú, puha felhők csak óvják a természetet, hogy az csak kis lépésekkel tegye a dolgát. Mert teszi ám. A kertben, a takarás alól, már  minden tavaszi növény elkezdte emelgetni hajtásait, a konyhakert földje is mintha csalogatna, áss fel, készíts elő, dolgom lesz lassan.

Szomszédom kivágott barkafájának egymásra dobált ágai is dacolnak a halállal. Csakazértis bontogatja, növeszti kis pamacsait, mintha tudatosítani akarná kivégzőjében, hogy attól, hogy nem terem, még joga lenne az élethez, hisz az ő dolga az, hogy szép legyen, és méheket etessen. Csakhogy szomszéd nem tart méheket, így haszontalannak ítéli, és a tujákkal, a sövénnyel együtt halálra ítéli. Mert kell a hely a hasznos növényeknek.
Szerinte csak az előző tulaj lehetett ilyen mulya, hogy hagyott ilyesmiket nőni a kertben (ha tudná, hogy milyen szeretettel voltak ültetve, és pátyolgatva). De ez van, nem vagyunk egyformák.

És a tavasz mindennek ellenére jön.

A férfi, akiről ma írni akarok, idén 77 éves. Fiatalkoráról sajnos keveset tudok. Van néhány elmosódott fénykép, aminek alapján szerintem nagyon fess fiatalember volt, és azt hiszem, általában értett ő a nők nyelvén is. Már ami a meghódításukat illeti.

Nem igazán ő  a szavak embere, de még ma is nagyon tud nézni melegbarna szemeivel. Keveset mondott, de annak súlya volt. Ritkán szólt, de jót, és jókor. Büszke, zárkózott, elmélkedő ember.  Az a fajta férfi, aki nagyon nagy érzelmekre képes, csak sajnos, ebből alig látni valamit is, hisz jól titkolja. Sokat olvasott és még többet gondolkodott.

Volt min. Gyermekkora maga volt a fájdalom. Szülei nem tudtak gondoskodni róla-vagy nem akartak??? vagy ki tudja?, de úgy döntöttek, jó lesz neki vidéken, rokonoknál. 30-as évek elejéről beszélünk. Szegény családhoz került, nem sokat pátyolgatták, nadrágszíjjal szoktatták a járni alig tudó gyereket a házimunkára, majd a házkörülire. Nem nagyon szerette ő ezt az életet (nem is volt benne az ő részére túl sok szeretnivaló), így 12 évesen már a szüleihez visszaköltözve inaskodik egy fővárosi gyárban, megkeresve nem csak a magára valót, hanem az öccse taníttatására szántat is. Helyét nem találja itt sem, ott; – falun semmibe nézték, hisz potyagyerek volt, itt falusinak nézik, de mindenhol, mindenki öntörvényűnek tartja…Szüleihez alig kötődik, nevelőanyja az, aki kicsit is jó emlékeket hagyott a konok emberkében.

Tüskéiről nem szokott beszélni, történetét is csak az ismerősöktől, rokonoktól tudjuk…Aztán korán, majdnem gyerekfejjel nősül, utána bevonul katonának. Mire leszerel, ott áll egy gyerek -anya nélkül-  felesége hátrahagyva mindent, lelépett. Mit tudna csinálni? fogalma sincs, hogy mit kezdjen egy gyerekkel, és ideje sincs rá, hisz dolgoznia kell, hogy megéljen. Fogja hát a fiát és leviszi falura, a nevelőanyjához, kezdjen az  vele valamit. Közben keresteti a nejét, hogy legalább a házasságot fel lehessen bontani.

Aztán jön egy bál, ahol egy szép lány rabul ejti a szívét. Fél bevallani neki az igazat, így nem hazudik, de csak óvatos féligazságokat mond, és álmokat ígér. Meglepő módon a lány hamar rááll, hogy vele megy és (majd) összeházasodnak messze, nagyon messze a mezőségi pici falutól. Később derül ki, hogy a lány menekülni akar, bosszút állni hűtlennek vélt kedvesén…
 Az új, közös élet nem indul hát a legszerencsésebben. Mindketten hazudtak, és ezt saját maguknak se tudják megbocsájtani. Viszont az esküt nagyon komolyan veszik. Mármint, hogy együtt. Mindent a családért, a gyerekekért- ez a szlogen.
 A fiatal nő erős akaratú, keskenyszájú, szigorú asszonnyá válik. Minden szeretetét a gyerekeinek tartogatja. Férjének csak morzsák maradnak, tisztelet nélkül, inkább kötelességből…Hosszú évek következnek, egyre jobban hűlő érzelmekkel, de csakazértis együtt. Az önként vállalt kötelékük béklyóvá vállik. Súlyos bilincs, mozdulni is alig enged, de hordják mindketten. A nőben egyre jobban erősödik a megvetés, a gyűlölet, sokasodnak a sérelmek, a férfi sajnálva szereti asszonyát. Az életét adná, hogy helyrehozza, jóvá tegye, de nem tudja, milyen szóval kell a mondatot elkezdeni. Félszeg jelzéseket küld, próbálja szavak nélkül, de mindig visszájára fordul minden tette. Vagy csak félremagyarázzák – nem tudva mit kezdeni vele?  Aztán felnevelik a gyerekeiket, akik a maguk útját járva, persze szárnyra kapnak, a fiatalokra jellemző önzésüktől nem is látják, hogy szinte kegyetlenül hagyják maguk mögött a szülői házat, ahol a szeretet kissé fojtogató volt  időnként. Magukra marad a két idősödő ember, bár bevállalják unokájuk nevelését, talán, hogy ne legyen annyira üres a ház. Vagy hogy ne kelljen egymásra figyelni.

Aztán az élet rövidre zárja a történetet. Az asszony rákos lesz. Hosszú éveken át, keményen küzd az életéért. Sok csatát megnyer. Legnehezebb perceiben a férje van mellette. Ki tudja, hogy sikerült megbeszélni? vagy szavak nélkül is ment? Ezt csak ő tudná elmesélni, a férfi, aki az utolsó hónapokban megszelidítette asszonyát. Kibékültek, és merték szeretni egymást. Akkor, amikor már nem sok idejük maradt.

És eljött a nap, amikor már csak egy dologra lett volna szükség. Olyan természetes, hogy van, és mégsem tudjuk adni annak, akinek nincs.

-Levegőt!!! adj levegőt!!!! hörögte a nő, a férje karjába kapaszkodva.

És a férfi bármit megtett volna…

Eltelt azóta 14 év. Ma reggel  csörög egy lánygyermek telefonja. Apja hívja.

-Tudod, milyen nap lesz holnap?-kérdi.

-Hogyne tudnám, sajnos, jól tudom.

-Igen, március 3.-a. Csak azért hívtalak – suttogja elcsukló hangon, hogy gyújts egy gyertyát te is.

– Hogyne apu, ez természetes, mindig szoktam.

-Jól van, ne feledd, háromnegyed tizenegykor! -mondja az az ember, aki régen sose tudta megjegyezni a dátumokat.