Ha eddig mosolyogtam is, tegnap már röhögtem a pénztárban. Mintha a környék összes fura figurája aznap oda beszélte volna meg a randiját, nos, olyan volt az egész.
Pl. Kezdetnek volt két enyhén kapatos, és ebből adódóan igen jókedvű nőszemély. Mint a gyerekek a játszótéren, úgy kapkodták a szalagra felpakolt árut, hogy jajj, azt ne kedves, az a barátnőmé,( számolj, figyelj), miközben ők se tudják, hogy mit és kinek és közben rohangálnak, hogy kis türelem, ez+ az lemaradt, jajj, az se az enyém…Hátul állók morognak, új pénztárt nincs aki nyisson, hiába áll a sor, főnökkel együtt hárman vagyunk.
Aztán a következő bácsi haragszik, hogy a kért cigarettájáért elzarándokoltam a másik pénztárhoz, nekem nem volt cigitartóm. “lehetne annyi esze, hogy ott nyit ki, ahol van”-morcogja, és én vigyorogva közlöm, hogy ez nem így megy, oda állok, ahova mondják, nincs itt szabad választás kérem…
Úriember jól felháborodik, hogy megdögölhetnénk mind, mert mi az, hogy fizetni kell a szatyorért, hiába mesélem, hogy nem mi találtuk ki, mi csak szuper market vagyunk, a hyperek adhatják csak ingyéé :-)) Utána meg jól megijedtem, mert hirtelen, miközben számoltam a visszajárót, egyszer csak egy csupatetkóskétajtósszekrény termett a hátam mögött – közvetlen. Csak hozott valamit a feleségének a szalagra- innen könnyebben elérte. Jajjj,,, én meg úgy besz.rtam, hogy csak na... 🙂 És közvetlen távozásuk után, jól eltorlaszoltam magam.
Péksütemény és hegyespaprika- a két ürge fogta a dolgait és szinte kirohant -fizetés nélkül- nézem, pont kiáltanék, hogy HHohó, mire egy hölgy szól, hogy nyugi, majd én rendezem…”De tényleg! mit csinált volna, ha valóban lelépnek???”-kérdezi jót derülve rajtam -Mit? hát kiabálok!- mondom és röhögök.
Néhány percnyi normális légkőr, már kezdeném visszanyerni a higgadtságom, erre a következő házaspár pont ott kezd el veszekedni, pofon rezeg a levegőbe emelt férfi kezén, nézem, jobb lenne félreállni, pislogok, bólogatok a biztonsági őrnek, gyere közelebb.
NNa, most aztán valaki hozhatná azt a pezsgőt, mert szeretem én azt a kész átveréses műsort, főleg, ha mást szívatnak… És ment így szépen tovább, persze, kandi kamera és pezsgő nélkül, de az emberi viselkedés abszurdjai mind felsorakoztak…mondanom se kell, derültem én, vigyorogtam is néha( mert az már nem mosoly volt ), sőt fohászkodtam is időnként : Istenem, köszönöm, hogy megadtad a józan eszet, legalább nekem, kérlek, el ne vedd! – Nnna, de rövid az a 3 óra, hamar eltelik, aztán zárás után a többi is, ami nem egy, de sebaj.
És biciglire fel, balra el !! :-), mármint irány haza! Lassan tíz óra és az ég csodaszép, a hársfák szinte bódító illatfelhőbe burkolnak. Lassan tekerek, mert szembeszél nehezíti a pályát. A rigók bátorítanak a füttyögésükkel. Kissé fáradtnak érzem magam. De hazaérek, és olyan jó látni, hogy a szomszédomnak kész a fogadószint is az épülő házánál, örülünk kicsit ennek, mert de jó, hogy halad, és én élvezem látni, ahogy a semmi helyén lesz valami. Belépek, leroskadok a legközelebbi székre, és tadaammm: lányom előveszi a rakott palacsintáját amit a fiam barátnőjével ketten csináltak!!!
Meleg volt és nagyon finom, és nagyon-nagyon jóó!!!
Manó, mire lefeküdnék, felébred, rámmosolyog, együtt eltentézzük az ügyeletes maciját, és már alszik is tovább.
Az élet szép.
