Nagylányomnak, holnapra

Óriásként, felhők
közül, félszegen
hajlok rád köszöntőn,
köszöntlek e földön,
pici idegen!

Nem hall még, nem lát még,
roppant anyaméh
ez a világ néki –
– Jobb volt az a régi!
sírja fölfelé.

Szeme ferdén szétáll,
mintha kínai
lett volna s most fogna
csak a magyarokra
hasonlítani.

Mintha most érkezne,
elvétve a célt,
Kínából, Japánból,
egy ősi hazából
örökségiért.

Füstös mennyországból
hűvös hajnalon
most érkezett messzi
és legközelebbi
kedves rokonom,

hogy mennék eléd én,
hogy menne apád,
hogy neved, vallásod,
országod, lakásod,
hamar megtaláld.

Ide küldtek, mint a
cím a ládikán,
ide szól e homlok,
szem, száj, ilyet hordott
anyám, nagyapám.

Száz közt, százezer közt,
azon hirtelen,
akármi a próba,
megismertem volna:
ezt küldték nekem!

Itten vagy te otthon,
most s mindenkoron,
itt bontja ki minden
értékedet isten,
drága csomagom.

Mint csillag a vízre,
lomb közé a fény,
kerek arcod ebbe
a népbe illik be
itt lesz jó helyén.

Itt lesz hazád, házad,
apád, itt leszek
anyádnak én ködlő
jövőmmel dúlt költő,
míg el nem veszek. (…)