Megkondult a harang

 “Ha a nő küldetése, hogy az életet hordozza, akkor az is a küldetéséhöz tartozik hogy továbbvigye a szeretetet. Mert ahol szeretet honol ott élet sarjad. Az életnek csak akkor van értelme, ha szeretetből fakad, szeretetben merül ki és megsemmisül a szeretetben.”

Ez egy idézet, amit ma találtam. Ma úgy éreztem, mottómul választom.

Tegnap templomban voltam. Barátnőm lánya konfirmált.

Kapcsolatom a hittel, vallással elég megosztott. Hiszek. A teremtővel jól megbeszélgetem a dolgaimat, terheimet igyekszem az ő kezébe letenni, tőle kérek erőt, útmutatást. Néha csak megköszönöm, hogy újabb feladattal tesz próbára, hogy méltónak talál nehéz terhek viselésére. Engem, aki gyarló  kis porszem vagyok. Szóval, ebben nincs baj, ez nekem működő dolog.
 A vallásokkal már kicsit másként állok. Nem hiszem azt, hogy csak bizonyos emberek által jelölt út lehet igaz. (mármint ami a formaságokat, vagy az ide-odatartozást illeti, mert szerintem egy út vezet csak előre, az a szereteté, mindegy honnan kanyarodunk rá) Református vagyok. Ezt csak azért teszem hozzá, mert a valósághoz tartozik. Már gyerekként tetszett, hogy annak idején volt, aki úgy gondolta, hogy a Szentírást le kell fordítani anyanyelvre, és úgy kell prédikálni/ hírdetni az igét, hogy azt mindenki értse. 

Valahogy megszakadt  a kapcsolatom a gyülekezettel – magamat okolhatom, egy megszegett ígéret miatt (holtomiglan-holtodiglan) kiközösítettem magam. Mert most is úgy gondolom, hogy az eskü  kötelez, én szegtem meg, mindegy, hogy volt okom rá, az nem mentesít. A magamnak megbocsájtás nekem nem könnyű dolog ma sem. 

Tegnap erősen belémhasított valami hiányérzet. Ültem a súlyos boltívek alatt, körülöttem a padsorok tele voltak emberekkel, én mégsem tartoztam igazán hozzájuk. Hallgattam a püspököt– meghívott vendégként ő hirdette az igét, és közben a gerincemen végigkúszott valami jól ismert melegség- a régi ifjúsági órák hangulata volt. Amikor egy-egy témában jókat beszélgettünk, majd szabadon, kötetlenül szívből imádkoztunk. Összetartoztunk.  Aztán az életem más irányt vett, és mint egy pitypangbóbitát, hagytam magam a széltől sodorni. Mostanra már földet értem, gyökeret eresztettem, erős gyökerű, dús levelű növényke lettem, már gyerekeim sárgálló pitypangfejecskéik a díszeim, maholnap ők is útra kelnek, saját életet választva. Közben a templom kis ablakán bekukucskált a nap, ránkmosolygott és fészket rakott lányom feje búbján. Lányom rámvigyorgott- “most mondd azt, hogy ez nem véletelen!”-suttogta kissé gúnyosan,- csak mosolyogva fejet csóváltam.

Lányom tudja, hogy szerintem nincsenek véletlenek. Én meg közben azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó anya, valamit kihagytam a nevelésből. Túlliberálisan hagytam magam meggyőzni, hogy nem késünk el semmiről, hogy majd a gyerek megtalálja, ami neki a legjobb, ő dönti majd el, hogy hova, hogyan tartozzon. (két lányom nincs megkeresztelve, hisz én se vagyok a felesége az apjuknak) Úgy éreztem, hogy valami elemit megtagadtam tőlük- talán ahhoz hasonlítom, mintha nem akartam volna szoptatni őket. Mert azt elképzelhetetlennek tartottam, és amíg csak volt tejem, egyértelműen adtam nekik- mert az kell nekik-most meg kicsit azt éreztem, hogy a lelkének az elemi táplálékát viszont kihagytam. (Ezen tuti elrágódom még egy ideig)

Ja, és még egy “apróság”, : május 22 -én lett volna anyum 70 éves. Most tudtam meg, hogy ez a nap most már ünnep lett a reformátusoknál. (na, nem anyuért 🙂 )

Megmutatom az alkotmányozó Zsinat üzenetét:

“Isten iránti hálával adjuk hírül, hogy ma, 2009. május 22-én, 11.00 órakor a magyarországi, kárpátaljai, délvidéki, erdélyi és partiumi részegyházak aláírták a Magyar Református Egyház Alkotmányát. Ezzel a lépéssel, közel 20 évi fáradozás után, mi, magyar reformátusok évszázados közösségünket ebben a formában juttatjuk kifejezésre.”

Hát így fonódik össze az fontos az érdekessel, a kisemberi dolog a történelemmel, a magán a közössel.
 (még a hagyomány is kötelezne…)

Na, áldás, békesség minden erre járónak! 🙂

 Megyek dolgomra, mert telik a nap.